Gondolatok az útról

The Lone Wolf of the Way / Az Út Magányos Farkasa

7 days ago

Amikor a Kékkörről augusztus 18-án beérkeztem Szegedre, az utolsó kilométereken már sok barát, ismerős és kísérő jött velem, a célban pedig még többen vártak. Ott, abban a különleges pillanatban mondtam el néhány gondolatot azoknak, akik velem voltak.

Többen is azt mondták utána, hogy nagyon megérintette őket ez a rövid beszéd, ezért arra gondoltam, most megosztom veletek is. Azokkal is, akik nem tudtak eljönni, nem lehettek ott velünk a befutónál. Hátha találnak benne egy gondolatot, egy mondatot, valamit, amit magukkal tudnak vinni a saját útjukra.

Így szólt a befutó beszédem:

"BEFUTÓ BESZÉD – SZEGED, 2026. AUGUSZTUS 18.

Köszönöm, hogy eljöttetek és most itt vagytok.

Nem tudom, hogyan lehet néhány mondatban elmondani azt, amihez nekem negyvenkilenc nap és több mint két és fél ezer kilométer kellett.

Talán sehogy.

Ezért csak azt szeretném elmondani nektek, amit most, itt állva érzek.

**Július 1-jén egyedül indultam el Szegedről.
Augusztus 18-án pedig veletek együtt érkeztem haza.**

És talán ez a két mondat mond el mindent erről az útról.

Amikor elindultam, volt egy álmom és volt egy tervem.
Volt egy útvonalam, volt egy hátizsákom, volt két lábam, és volt bennem egy döntés: végig fogok menni.

Ezt a döntést makacsságnak is hívhatom, hiszen el kellett belül döntenem, hogy bármi is történik, minden nehézség ellenére is végigcsinálom.

Tudtam, hogy hosszú lesz.
Tudtam, hogy nehéz lesz.
De azt nem tudtam, hogy mennyi mindent fogok kapni ettől az úttól.

Voltak napok, amikor hegyeket kellett megmásznom.
Voltak végtelen alföldi egyenesek.
Volt sár, homok, aszfalt, szakadó eső, szél és olyan hőség, amikor az ember már nem azt kérdezi magától, hogy hány kilométer van még hátra, hanem csak azt, hogy meg tudja-e tenni a következő lépést.

És ilyenkor tanultam meg igazán valamit:

**Nem kell mindig látnunk a célt.
Néha elég, ha látjuk a következő lépést.**

Aztán még egyet.

És még egyet.

És egyszer csak abból a sok apró lépésből út lesz.

Majd egyszer csak maga az ÉLET.
Így nagybetűvel.

Sokan kérdezték tőlem az elmúlt hetekben, hogyan lehet ezt kibírni.

Azt hiszem, most már tudom a választ.

Nem egyben kell kibírni.

Nem kell kibírni kétezer-ötszáz kilométert.
Nem kell kibírni negyvenkilenc napot.
Nem kell kibírni ötven, hatvan vagy hetven kilométert.

Csak azt az egyetlen lépést kell megtenni, amelyik éppen előttünk van.

És ez talán nemcsak a Kékkörről szól.

Talán az egész élet ilyen.

Mindannyiunknak vannak hegyeink.
Mindannyiunknak vannak olyan szakaszaink, ahol elfogy az erőnk.
Ahol nem látjuk, mikor lesz vége.
Ahol legszívesebben leülnénk az út szélére, és azt mondanánk: eddig bírtam.

De ha ebből az útból egyetlen dolgot hazavihetek magammal, akkor az ez:

**sokkal messzebb vagyunk képesek eljutni, mint ameddig elhisszük magunkról.**

Nem csak én.
Hidd el, Te is!

És még valamit megtanultam.

Azt hittem, ez egy magányos út lesz.

Hiszen én vagyok *Az Út Magányos Farkasa*.

És valóban rengeteg kilométert tettem meg teljesen egyedül.

De közben újra és újra megjelent valaki.

Valaki hozott egy kávét.
Valaki vizet adott.
Valaki rám írt.
Valaki felhívott.
Valaki kijött elém az út szélére.
Valaki gyalogolt velem néhány kilométert.
Valaki szállást adott.
Valaki egyszerűen csak annyit mondott:

**„Gyerünk. Meg tudod csinálni.”**

És közben ott volt a családom.
Ott voltak a barátaim.
Ott voltatok ti, akik napról napra követtétek az utamat, olvastátok az írásaimat, írtatok nekem, biztattatok, aggódtatok értem és velem együtt számoltátok a kilométereket.

Ezért ma már tudom:

**Egy ember végigjárhat egy utat egyedül.
De igazán messzire soha nem egyedül jut el.**

Ez a Kékkör ezért számomra már régen nem egy rekordkísérlet.
Nem 2592 kilométer.
Nem negyvenkilenc nap.
Nem egy szám egy táblázatban.

Hanem emberek.
Találkozások.
Történetek.
Segítő kezek.

És több millió lépés Magyarországon keresztül.

Amikor elindultam, azt mondtam:

**Három és fél millió lépést szeretnék megtenni az árkok betemetéséért.**

Mert túl sok árkot ásunk egymás közé.

Jobboldali és baloldali.
Városi és vidéki.
Hívő és nem hívő.
Gazdag és szegény.
Fiatal és idős.
„Mi” és „ők”.

Pedig ezen az úton én újra és újra ugyanazt tapasztaltam:

Amikor az ember szomjasan áll az út szélén, nem kérdezik meg tőle, kire szavazott.
Amikor elfárad, nem kérdezik meg, miben hisz.
Amikor segítségre van szüksége, nem kérdezik meg, honnan jött.

Egyszerűen adnak neki egy pohár vizet.

És talán Magyarország is egy kicsit ilyen lehetne.

Kevesebb árok.
Több odanyújtott kéz.
Kevesebb „ők”.
Több **„mi”.**

Én ezért gyalogoltam.

És most, amikor ennek az útnak lassan vége, szeretnék valamit kérni tőletek.

Ne az maradjon meg bennetek ebből a negyvenkilenc napból, hogy volt egyszer egy őrült, makacs ember, aki körbegyalogolta Magyarországot.

Hanem gondoljatok arra az egy dologra, amit ti már régóta szeretnétek megtenni.

Arra az útra, amelyre nem mertetek rálépni.

Arra a telefonhívásra, amit halogattok.

Arra az álomra, amelyről már majdnem lemondtatok.

Arra az emberre, akinek régóta szeretnétek azt mondani: szeretlek.
Hiányzol.
Bocsáss meg.
Kezdjük újra.

Ne várjatok arra, hogy majd egyszer eljön a megfelelő pillanat.

**A megfelelő pillanat mindig egyszerűen: a most.**

Én negyvenkilenc nappal ezelőtt megtettem az első lépést.
És most itt állok előttetek.
De ezt az utolsó néhány kilométert már nem egyedül tettem meg.
És ennél szebb befejezést nem tudtam volna elképzelni.

**Egyedül kezdtem el az utat.
De veletek akartam befejezni.**

És most megtörtént.
Hazaértem.

Köszönöm a családomnak.
Köszönöm a barátaimnak.
Köszönöm mindenkinek, aki akár csak egyetlen lépés erejéig mellettem volt. Még ha csak gondolatban is.

És köszönöm nektek, hogy ma itt vagytok.

Mert most már tudom:

**Nem az számít igazán, hány kilométert tettünk meg az életben.
Hanem az, hogy hány emberhez sikerült közelebb kerülnünk közben.**

Én ma befejeztem a Kékkört.
De az út nem ért véget.
Mert az út soha nem ér véget.

**Csak egyszer eljön az a pillanat, amikor rájössz:
egész idő alatt hazafelé mentél.**

Köszönöm, hogy hazakísértetek!"

🐺 ... Több megjelenítéseKevesebb megjelenítése

The Lone Wolf of the Way / Az Út Magányos Farkasa

1 week ago

Az Út nem előttünk van

A tanítvány évek óta a hegy tetején élt, böjtölt, meditált, minden gyakorlatot elvégzett, minden könyvet elolvasott, mégsem találta a választ. Egy reggel kétségbeesetten fordult mesteréhez:

– Mester! Segíts! Fogalmam sincs, mit tegyek… Nem tudom, merre induljak, nem látom az utat!
– Út mindenütt van, fiam.
– Én mégsem látom, Mester!
– Nem nézni kell, fiam… Utak úgy lesznek, hogy járunk rajtuk.

Zen történet

Talán az egyik legnagyobb tévedésünk, hogy azt hisszük: előbb látnunk kell az utat, és csak azután indulhatunk el. Tudnunk kell, hová vezet. Biztosnak kell lennünk benne, hogy jó irányba megyünk. Szeretnénk látni a következő kanyart, lehetőleg az azt követőt is, és még jobb lenne, ha valaki egy térképet adna a kezünkbe, amelyen pontosan be van rajzolva az egész. Innen indulsz, erre mész, itt lesz nehéz, ott majd megpihensz, amott vár rád valami gyönyörű, és végül ide érkezel.

Csakhogy az élet ritkán ad ilyen térképet. Sokszor éppen akkor kell elindulnunk, amikor fogalmunk sincs, mi van a következő kanyar után. Döntéseket hozunk úgy, hogy nem ismerjük a következményeiket. Belevágunk valamibe anélkül, hogy biztosak lennénk benne, képesek leszünk-e végigcsinálni. Elengedünk dolgokat úgy, hogy még nem tudjuk, mi kerül majd a helyükre. Néha pedig egyszerűen csak ott állunk egy kereszteződésben, és szeretnénk végre meglátni azt a bizonyos egyetlen helyes utat.

Pedig lehet, hogy nincs egyetlen helyes út.

Ez a néhány mondatos zen történet nekem éppen ezért nagyon erős. A mester nem mutatja meg az irányt a tanítványnak. Nem mondja meg neki, hogy forduljon jobbra vagy balra. Még csak azt sem mondja, hogy melyik út a jó. Valami sokkal fontosabbat mond: indulj el. Mert amíg csak állsz és keresed az utat, addig valóban nincs előtted semmi. Az út akkor kezd létezni, amikor rálépsz.

Ezt a Kékkörön talán minden másnál jobban megtanultam. Persze ott voltak kék jelzések, volt térkép és volt egy meghatározott útvonal. De attól az még csak egy vonal volt a térképen. Az én utammá attól vált, hogy végigmentem rajta. A hajnali indulásoktól, a forróságtól, az esőtől, a fájdalomtól, az örömtől, a találkozásoktól, a magánytól, a kételyektől és attól a több millió lépéstől, amelyet végül megtettem. Ugyanazt a Kékkört más is végigjárhatja, mégsem ugyanazt az utat fogja járni. Mert az út nem csupán az, ami a lábunk alatt van. Az út az is, ami közben bennünk történik.

És talán az életben sincs ez másként. Sokszor várunk valamire. Egy jelre. Bizonyosságra. Arra a pillanatra, amikor majd végre pontosan tudni fogjuk, mit kell tennünk. Csakhogy lehet, hogy ez a bizonyosság soha nem érkezik meg. Lehet, hogy nem azért nem látjuk az utat, mert nem figyelünk eléggé, hanem azért, mert az az út még egyszerűen nem létezik.

Majd létrejön.

Az első lépéssel.

A következővel.

Aztán az utána következővel.

És egyszer, talán sokkal később, hátranézünk, és ott lesz mögöttünk valami, amit induláskor még lehetetlen lett volna meglátni. Egy út. A mi utunk. Kanyarokkal, kerülőkkel, zsákutcákkal, hegyekkel és völgyekkel. Olyan helyekkel, ahová szándékosan érkeztünk, és olyanokkal is, ahová soha nem terveztünk eljutni.

Talán ezért nem mondja meg a mester a tanítványnak, merre induljon.

Mert nem az a kérdés, hogy hol van az út.

Hanem az, hogy el merünk-e indulni akkor is, amikor még nem látjuk.

„Utak úgy lesznek, hogy járunk rajtuk.”

🐺 ... Több megjelenítéseKevesebb megjelenítése

The Lone Wolf of the Way / Az Út Magányos Farkasa

1 week ago

Éppen ilyen

„Nem kettő.
Nem egy.”
zen mondás

A fodrozódás nem a víz. Mégsem létezhet a víztől külön. Ránézünk a tó felszínére, és azt mondjuk: ott egy hullám. Nevet adunk neki, elkülönítjük, látjuk a kezdetét és a végét, követjük a mozgását. De ha megpróbálnánk kivenni a hullámot a vízből, nem maradna semmi, amit hullámnak nevezhetnénk. Kettőnek látjuk őket, mert a gondolkodásunk így működik: dolgokra bontja a világot. Víz és hullám. Én és te. Test és lélek. Kint és bent. Kezdet és vég. Út és megérkezés. Pedig lehet, hogy ezek a határok sokkal inkább bennünk léteznek, mint magában a valóságban.

A modern fizika is szolgáltat olyan jelenségeket, amelyek próbára teszik a hétköznapi kategóriáinkat. A fény kvantumjelenségei bizonyos kísérletekben hullámszerű, másokban részecskeszerű tulajdonságokat mutatnak. Ha egyszerűen azt kérdezzük: „akkor most melyik?”, már maga a kérdés is túl szűk lehet. A zen valami hasonlóra mutat rá, csak nem a fizika nyelvén. Azt mondja: vigyázz azzal a pillanattal, amikor nevet adsz valaminek, mert könnyen összetéveszted a nevet azzal, ami van. A fogalmak szükségesek ahhoz, hogy eligazodjunk a világban, de nem maga a világ. A térkép nem a táj. A „hullám” nem a víz. Az „én” sem feltétlenül az, aminek a fejemben újra és újra elmesélem magamat.

Nem kettő. Nem egy. Ha azt mondom, hogy kettő, szétválasztom azt, ami soha nem volt teljesen külön. Ha azt mondom, hogy egy, eltörlöm a különbségeket, amelyek ugyanúgy valóságosan megjelennek. Ezért olyan pontos ez a néhány szó. Nem akar választ adni. Inkább elveszi tőlünk azt a kapaszkodót, amelyhez annyira ragaszkodunk. Nem engedi, hogy kényelmesen elhelyezzük a valóságot valamelyik dobozunkban. Nem azt mondja, hogy „minden egy”, mert az is csak egy újabb elképzelés lenne. Azt mondja: nézd meg azt, ami még azelőtt van, hogy eldöntötted volna róla, micsoda.

Talán önmagunkkal kapcsolatban a legnehezebb ezt megtenni. Mert az „én” köré építettük a legtöbb címkét. Erős vagyok vagy gyenge. Sikeres vagyok vagy sikertelen. Bátor vagyok vagy félek. Egyedül vagyok vagy másokkal. Megérkeztem vagy még úton vagyok. Pedig egy ember lehet egyszerre erős és végtelenül fáradt. Félhet, miközben továbbmegy. Lehet egyedül úgy, hogy közben emberek százai vannak vele lélekben. Megérkezhet valahová úgy, hogy közben az út egy része örökre benne folytatódik. Amikor ezt megpróbáljuk logikailag feloldani, ellentmondásokat találunk. Amikor egyszerűen megéljük, nincs benne semmi ellentmondás.

A zen ezért nem feltétlenül arra kér, hogy értsük meg ezt. Sokkal inkább arra, hogy egy pillanatra hagyjuk abba a megértés kényszerét. Engedjük el azt az állandó belső mozdulatot, amely mindent megnevez, értékel, összehasonlít és elválaszt. Amikor lépsz, csak lépj. Amikor esik az eső, essen. Amikor fáj, fájjon. Amikor örülsz, örülj. Nem kell rögtön történetet építeni köré. Nem kell eldönteni, hogy jó vagy rossz, nyereség vagy veszteség, kezdet vagy vég. Egyetlen pillanatra elég annyi, hogy ez van.

Talán ezért áll hozzám olyan közel a hosszú gyaloglás is. Sok ezer kilométer után a határok furcsán kezdenek elmosódni. Hol ér véget az ember, és hol kezdődik az út? Én haladok keresztül a tájon, vagy a táj halad keresztül rajtam? Én teszem meg a lépéseket, vagy egy idő után egyszerűen csak történik a járás? Van a test, van az út, van a fáradtság, van az akarat – külön-külön mégis nehéz megmondani, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik. Nem kettő. Nem egy.

És talán ugyanez igaz az egész életünkre. Nem vagyunk külön a világtól, mégsem oldódunk fel benne nyomtalanul. Nem vagyunk ugyanazok, mint tegnap, mégsem lettünk valaki teljesen más. Aki elindult, és aki megérkezett, nem ugyanaz az ember – de nem is két külön ember. A hullám formája megváltozik, majd eltűnik, miközben a víz ott marad. Talán nekünk sem kell mindenáron eldöntenünk, hogy mik vagyunk, hol végződünk, és hol kezdődik minden más.

Nem egy.
Nem kettő.
Éppen ilyen.
Csak ez.

🐺 ... Több megjelenítéseKevesebb megjelenítése