Gondolatok az útról

The Lone Wolf of the Way / Az Út Magányos Farkasa

1 day ago

Egy kis rádiózás, egy kis futás, és egy kis Végtelen! 🐺🎙️

Köszönöm a Rádió 88-nak, különösen Gedzónak és Szabó Daninak a mai reggeli meghívást és a remek hangulatú beszélgetést! Jó volt egy kicsit mesélni az idei Kékkör teljesítésemről, a futásról, a túrázásról és arról, ami jövőre vár rám.

A beszélgetés végén még egy kis közös mókázásra is jutott idő. Hárman megpróbáltuk megformázni a jövő évi projektem, „A Végtelenen túl” logóját. Hogy mennyire sikerült, azt döntsétek el ti! 😁

Segítségképpen a kép jobb alsó sarkába odatettem az eredeti logót is, hogy lássátok, mire gondolt a költő! 😄

Köszönöm még egyszer a meghívást és a jó hangulatot!

Vasárnap pedig lehull a lepel.
A végtelen csak a kezdet volt! ♾️🐺 ... Több megjelenítéseKevesebb megjelenítése

The Lone Wolf of the Way / Az Út Magányos Farkasa

1 day ago

Kifelé vezet az út – befelé

„A kifelé vezető út befelé vezet.”
Thích Nhất Hạnh

Első olvasásra ez a mondat szinte ellentmondásnak tűnik. Ha elindulunk valahová, akkor nyilván kifelé megyünk. Kilépünk az ajtón, magunk mögött hagyjuk az otthonunkat, az ismerős utcákat, a megszokott világunkat, és minden egyes lépéssel távolabb kerülünk attól a ponttól, ahonnan elindultunk. Megteszünk tíz, száz vagy akár több ezer kilométert. Hegyeket mászunk meg, erdőkön és mezőkön vágunk keresztül, végigmegyünk poros földutakon és végtelen aszfaltcsíkokon. Hajnalban indulunk, éjszakába érkezünk, megyünk esőben, szélben, hőségben, fáradtan és néha fájdalommal. A térképen egyre hosszabb lesz mögöttünk a vonal. Minden azt mutatja, hogy haladunk kifelé, egyre messzebb.

Közben azonban történik valami egészen más is. Minél hosszabb az út, annál inkább elkezdenek eltűnni azok a dolgok, amelyek a hétköznapi életben körülvesznek bennünket. A szerepeink, a feladataink, a címkéink, a fontosságunk, a megfelelési kényszereink, az, hogy mit gondolnak rólunk mások, vagy éppen mit szeretnénk, hogy gondoljanak rólunk. A hétköznapokban rengeteg mindent cipelünk úgy, hogy észre sem vesszük. Nem a hátizsákunkban, hanem a fejünkben. Elvárásokat, sérelmeket, terveket, félelmeket, bizonyítási vágyat, régi történeteket és még meg sem történt jövőket. Azt hisszük, ezek mind hozzánk tartoznak. Azt hisszük, ezekből áll össze az, akinek nevezzük magunkat.

Aztán elindulunk.

És ha elég sokáig megyünk, az út lassan elkezd lefejteni rólunk mindent, ami fölösleges.

Talán ezért szeretem annyira a hosszú utakat. Nem azért, mert mindig kellemesek. Nagyon nem azok. Van, amikor gyönyörű minden, könnyű a lépés, jó a levegő, süt a nap, és úgy érzed, bármeddig tudnál menni. Máskor viszont nincs benne semmi romantika. Fáj a lábad, nehéz a tested, elfogyott a türelmed, eleged van a következő emelkedőből, az újabb kilométerből, saját magadból is. És mégis éppen ezekben az órákban történik valami érdekes. Amikor már nincs energiád fenntartani mindazt, amit önmagadról gondolsz, egyszer csak egyszerűbbé válik minden. Nem kell erősnek látszanod. Nem kell érdekesnek lenned. Nem kell bizonyítanod semmit. Menni kell. Ennyi.

Marad a következő lépés. A légzés. A talaj a lábad alatt. Az ég fölötted. A tested jelzései. Néha egy madár hangja, néha a szél, néha csak a cipőd monoton ritmusa. És ahogy a külső világ egyszerűbbé válik, valami belül is elcsendesedik. Talán éppen ezért lehet a gyaloglás meditáció. Nem azért, mert közben feltétlenül valamiféle különleges spirituális állapotba kerülünk, hanem éppen azért, mert egy idő után nincs szükség különleges állapotra. Csak mész. Lépés. Légzés. Lépés. Légzés. Nincs mit hozzátenni.

Sokáig azt gondoljuk, hogy az utak célja az, hogy eljussunk valahová. Egy hegy tetejére. Santiagóba. Egy célkapuhoz. Egy rekordhoz. A Világ végére. A végtelenbe. És természetesen ezek a célok fontosak. Kell egy pont a térképen, amely felé elindulunk. Kell valami, ami miatt hajnalban felvesszük a cipőt, amikor sokkal könnyebb lenne még aludni. Kell valami, ami miatt továbbmegyünk akkor is, amikor már nehéz. De egyre inkább azt érzem, hogy a cél csak ürügy arra, hogy úton legyünk. Mert az igazán fontos dolgok szinte soha nem a célban történnek. Hanem valahol két pont között.

Egy névtelen erdei ösvényen, amelynek a nevére később már nem is emlékszel. Egy végtelen alföldi töltésen. Egy országút szélén. Hajnalban, amikor még mindenki alszik, és csak te hallod a saját lépteidet. Vagy késő délután, amikor már rég elfáradtál, és még mindig húsz kilométer van előtted. Ott, ahol nincs közönség. Nincs taps. Nincs fénykép. Nincs közösségi média. Senki nem látja, hogy továbbmentél-e, vagy leültél az út szélére. Senkinek nem kell megfelelned. Ott maradsz egyedül azzal, ami éppen van.

És talán éppen ilyenkor kerülünk a legközelebb önmagunkhoz.

Bár a zen még ezt a mondatot is óvatosan kezelné: ki az az „önmagam”, akihez közelebb kerülök?

Mert ha elég sokáig figyelsz befelé, furcsa dolgot veszel észre. A gondolatok jönnek és mennek. Az érzések jönnek és mennek. A fájdalom megjelenik, majd változik. A félelem megjelenik, majd eltűnik. Egyik pillanatban erősnek érzed magad, a következőben gyengének. Egyszer azt gondolod, bármeddig képes vagy elmenni, egy órával később pedig azt, hogy egyetlen lépést sem bírsz tovább. Melyik vagy te? Az erős? A gyenge? A boldog? A kétségbeesett? Az, aki elindult? Vagy az, aki megérkezett?

Talán egyik sem. Talán mindegyik.

És talán nincs is szükség arra, hogy választ adjunk.

A zen számomra éppen ezért nem valamiféle menekülés a valóságból. Éppen ellenkezőleg. Radikális visszatérés ahhoz, ami éppen van. Nem ahhoz, aminek lennie kellene. Nem ahhoz, amit szeretnénk. Nem a tegnaphoz, és nem a holnaphoz. Ehhez az egyetlen pillanathoz. Ehhez az egyetlen lélegzethez. Ehhez az egyetlen lépéshez. Amikor járás közben már nem gondolkodom azon, hogy járok, amikor nem számolom, mennyi kilométer van mögöttem és mennyi előttem, amikor egy rövid időre eltűnik a teljesítmény, a cél, az eredmény és az, aki mindezt el akarja érni, akkor marad valami nagyon egyszerű.

Csak járás van.

Nincs külön út és nincs külön vándor.

Nem egy. Nem kettő.

Csak így.

Talán ezért van az is, hogy a leghosszabb útjaimon soha nem azt éreztem igazán, hogy egyre távolabb kerülök az otthonomtól. Furcsa módon inkább az ellenkezőjét. Minél messzebb mentem, annál erősebben éreztem, hogy hazafelé tartok. Pedig lehet, hogy több száz vagy több ezer kilométer választott el attól a helytől, amit hétköznapi értelemben otthonnak nevezek. Mégis voltak pillanatok egy erdő közepén, egy hegyen, egy poros úton vagy egy végtelen alföldi szakaszon, amikor sokkal inkább otthon voltam, mint négy fal között.

Mert talán az otthon nem csak egy hely.

Talán az otthon az a pillanat, amikor már nem akarunk máshol lenni.

Amikor nem akarunk mások lenni.

Amikor nem akarjuk, hogy a pillanat más legyen, mint amilyen.

Csak létezünk benne.

Ez persze könnyen hangzik egy szép idézetben. Sokkal nehezebb megélni akkor, amikor fáj. Amikor elfáradtál. Amikor valami nem úgy sikerült, ahogy tervezted. Amikor elveszítesz valakit. Amikor félsz. Amikor nem tudod, mi következik. Ilyenkor szeretnénk kijutni abból, ami van. Szeretnénk valahová máshová érkezni: egy olyan jövőbe, ahol már nem fáj, ahol már minden rendben van, ahol végre megértettünk valamit.

Pedig lehet, hogy nincs „kijárat”.

Vagy pontosabban: a kijárat nem valahol máshol van.

Erre mutat számomra Thích Nhất Hạnh mondata. „A kifelé vezető út befelé vezet.” Nem azt mondja, hogy fordíts hátat a világnak. Nem azt mondja, hogy vonulj el mindentől. Éppen ellenkezőleg. Menj. Élj. Találkozz emberekkel. Szeress. Veszíts. Nevess. Sírj. Mássz hegyet. Járj végig utakat. Bukj el. Állj fel. Menj tovább. De közben figyelj. Mert minden, amivel odakint találkozol, valamit megmutathat abból, ami benned történik.

A hegy nem tesz erőssé. Csak megmutatja, hol vagy gyenge.

A hosszú út nem ad türelmet. Megmutatja, mennyi türelmed van.

A magány nem változtat át valaki mássá. Lehalkítja körülötted a zajt annyira, hogy talán végre meghalld azt, ami addig is ott volt.

És a nehézség sem feltétlenül azért érkezik, hogy legyőzd. Néha csak tükröt tart.

Ezért gondolom ma már úgy, hogy minden út két irányba vezet egyszerre. Van egy látható út, amelyet fel lehet rajzolni a térképre. Mérhető kilométerben, szintemelkedésben, órákban és napokban. És van egy másik, amelyet semmilyen GPS nem tud rögzíteni. Annak nincsenek koordinátái. Nincs rajta rajt és cél. Nem lehet feltölteni egy alkalmazásba, és nem jár érte érem vagy oklevél.

Mégis talán ez a hosszabb út.

És ezen az úton nincs rekord.

Nincs első hely.

Nincs célidő.

Talán még cél sincs.

Csak az út van.

Ezért amikor legközelebb elindulok, természetesen megint lesz előttem egy cél. Lesznek kilométerek, számok, tervek, nehéz napok és olyan pillanatok, amikor felteszem magamnak a kérdést, hogy mi a fenét keresek én itt. De valahol mélyen már tudom, hogy nem igazán oda tartok, ami a térképen a célként szerepel.

A térképen kifelé vezet az út.

De minden lépéssel egy kicsit beljebb jutok.

És talán egyszer, amikor már elég sok kilométer van mögöttem, megértem, hogy soha nem kellett sehova eljutnom. Hogy amit olyan messze kerestem, az végig itt volt. Hogy a hegyek, az utak, a kilométerek és a végtelen horizont csak segítettek lehántani mindazt, ami ezt eltakarta.

Talán ezért indulok el újra és újra.

Nem azért, hogy megszökjek.

Nem azért, hogy megtaláljak valami távoli választ.

Hanem hogy egy kicsit jobban el tudjak csendesedni. Hogy egyre kevesebb dolgot vigyek magammal. Hogy egyre kevésbé akarjak valakivé válni, és egyre inkább képes legyek egyszerűen jelen lenni.

Mert végül lehet, hogy nincs külön kinti és benti út.

Nincs külön indulás és megérkezés.

Nincs külön vándor és ösvény.

Van ez a lépés.

Aztán a következő.

Aztán még egy.

És amikor már azt hiszed, hogy nagyon messzre jutottál, talán egyszer csak felismered:

egész idő alatt hazafelé gyalogoltál.

🐺 ... Több megjelenítéseKevesebb megjelenítése

The Lone Wolf of the Way / Az Út Magányos Farkasa

2 days ago

🎙️ Ma reggel élőben a Rádió 88-ban! 🐺

Ma reggel 8 óra körül a Rádió 88 reggeli műsorának vendége leszek, ahol beszélgetünk majd a Kékkörről, a túrázásról, a futásról, az elmúlt hónapok élményeiről, és talán egy kicsit a jövő évi, minden eddiginél nagyobb kihívásomról is. 😉

Hamarosan indulok is a stúdióba, ahová természetesen nem egészen hétköznapi módon tervezek megérkezni.
De hát tőlem ez talán már nem is olyan meglepő. 😁🏃‍♂️

📻 Gyertek, tartsatok velem! Hallgassatok élőben a Rádió 88 frekvenciáján, vagy az interneten, a webrádión keresztül!

Találkozunk az éterben! 🎙️🐺

Az Út Magányos Farkasa ... Több megjelenítéseKevesebb megjelenítése