„Aki a csúcsot választotta, ne panaszkodjon az út meredekségére.”
Ha te választottad a csúcsot, akkor vele együtt választottad az emelkedőt is. A fáradtságot. A bizonytalanságot. Azokat a reggeleket, amikor nincs kedved elindulni, és azokat az estéket, amikor már csak azt szeretnéd, hogy vége legyen. Nem lehet csak a kilátást választani. A hegyet is választanod kell hozzá.
Sokszor úgy tekintünk a nehézségekre, mintha valami váratlanul került volna az utunkba. Mintha a fájdalom, a kudarc, a kétely vagy az áldozat azt jelezné, hogy valami nincs rendben. Pedig ha valóban nagy célt választottunk, ezek nem feltétlenül akadályok. Sokszor egyszerűen részei annak az útnak, amelyet mi magunk választottunk.
Én is újra és újra emlékeztetem magam erre. Amikor kitűzök magam elé valamit, ami elsőre talán túl nagynak, túl távolinak vagy akár őrültségnek tűnik, akkor valójában nemcsak a célt választom. Abban a pillanatban elfogadom az árát is. A korai keléseket. Az edzéseket akkor is, amikor lenne száz indokom kihagyni őket. A fáradtságot, a fájdalmat, a lemondást, a monoton napokat és azt is, hogy időnként egyedül kell továbbmennem akkor is, amikor senki nem látja, mennyi munka van egyetlen következő lépés mögött.
Mert könnyű szeretni a csúcsot messziről. Könnyű elképzelni azt a pillanatot, amikor majd ott állsz fent, és azt mondod: megcsináltam. De a csúcsot valójában nem ott fent kell kiérdemelni. Hanem lent. A sárban. Az esőben. A sötétben. Azokon a kilométereken, amelyekről nem készül fénykép. Azokon a napokon, amikor semmi különleges nem történik, csak újra megteszed azt, amit megígértél magadnak.
És persze lehet panaszkodni. Én is elfáradok. Nekem is fáj. Nekem is vannak pillanataim, amikor felteszem magamnak a kérdést: miért csinálom ezt? De ilyenkor mindig ugyanoda jutok vissza: mert én választottam.
Senki nem kényszerített erre a hegyre.
Én néztem fel a csúcsra, és én mondtam azt: oda akarok eljutni.
Onnantól kezdve pedig a meredekség nem igazságtalanság. Nem büntetés. Nem kifogás. Hanem az út része.
Talán éppen ezért van értéke annak, amikor egyszer felérünk. Mert a csúcs önmagában csak egy pont. Ami igazán számít, az mindaz, amin keresztülmentünk érte. Az ember, aki elindult odalent, és az ember, aki egyszer majd megérkezik odafent, soha nem teljesen ugyanaz.
Ha magasra választod a célt, fogadd el, hogy meredek lesz az út.
Különben nem csúcsot választottál volna.
🐺
