„A veszteségben sok minden megnyerhető.
És miközben nyerünk, sok mindent elveszíthetünk.”
Lao-ce nyomán
Elsőre ellentmondásnak tűnik. Hiszen egész életünkben arra tanítanak bennünket, hogy nyerni jó, veszíteni pedig rossz. Megszerezni valamit siker, elveszíteni kudarc. Elérni a célt győzelem, lemondani róla vereség. Mintha az élet egy hatalmas mérleg lenne, amelynek egyik serpenyőjébe folyamatosan gyűjtenünk kellene mindazt, amit megszereztünk: eredményeket, pénzt, tárgyakat, elismerést, kapcsolatokat, státuszt, biztonságot. És közben rettegünk attól, hogy valami átkerül a másik oldalra, a veszteségeink közé.
Pedig minél tovább megyek a saját utamon, annál kevésbé vagyok biztos abban, hogy ilyen egyszerűen ketté lehet választani a dolgokat.
Mert vannak veszteségek, amelyek évekkel később ajándéknak bizonyulnak. És vannak győzelmek, amelyekért utólag túl nagy árat fizetünk.
Néha elveszítünk valamit, amihez görcsösen ragaszkodtunk, és csak akkor vesszük észre, milyen nehéz volt, amikor már nincs nálunk. Elveszítünk egy tervet, és megtanulunk alkalmazkodni. Elveszítjük a biztonságot, és felfedezzük magunkban a bátorságot. Elveszítjük a bizonyosságot, és végre elkezdünk valóban figyelni. Elveszítjük azt az elképzelést, hogy mindent irányíthatunk, és talán először tapasztaljuk meg, mit jelent elfogadni azt, ami van.
És néha önmagunkból kell elveszítenünk valamit.
Egy régi szerepet. Egy régi történetet. Egy képet arról, hogy kik vagyunk, milyennek kell lennünk, mit kell bizonyítanunk másoknak vagy saját magunknak. Ezek a veszteségek különösen fájdalmasak, mert ilyenkor nem valamit engedünk el, hanem azt, akinek addig hittük magunkat.
Mégis lehet, hogy éppen ezekből születik valami új.
Az útjaim során sokszor megtapasztaltam ezt. Az ember elindul egy hátizsákkal, és azt gondolja, az út lényege az lesz, hogy mit visz magával. Aztán egy idő után rájön, hogy sokkal fontosabb, mit tud letenni.
Nemcsak tárgyakat.
Félelmeket. Elvárásokat. Sérelmeket. Bizonyítási kényszert. Mások véleményének súlyát. Saját magunkkal szembeni könyörtelenséget. Azt az elképzelést, hogy mindig erősnek kell lennünk. Hogy mindent egyedül kell megoldanunk. Hogy segítséget elfogadni gyengeség. Hogy minden kérdésre választ kell találnunk.
Talán ezért szeretem annyira az utat. Mert az út könyörtelenül egyszerűsít.
Ha elég sokáig mész, egy idő után lehullanak rólad azok a dolgok, amelyekről a hétköznapi életben azt gondoltad, hogy nélkülözhetetlenek. Marad a következő lépés. Az éhség. A szomjúság. A fáradtság. Az eső. A hőség. A fájdalom. Egy másik ember kedvessége. Egy pohár víz. Egy árnyékot adó fa. Egy hely, ahol leülhetsz néhány percre. Egy mondat, amit valaki éppen akkor mond, amikor szükséged van rá.
És egyszer csak egészen más lesz a fontos.
Talán ez az egyik legnagyobb nyereség, amit a veszteség adhat: visszaadja az arányokat.
Megmutatja, mi az, ami valóban számít.
De Lao-ce gondolatának másik fele talán még nehezebb: miközben nyerünk, sok mindent elveszíthetünk.
Mert a győzelemnek is van ára.
Lehet úgy sikert elérni, hogy közben elveszítjük a nyugalmunkat. Lehet úgy feljutni a hegy tetejére, hogy már képtelenek vagyunk észrevenni a kilátást. Lehet annyira megszállottan üldözni egy célt, hogy közben nem vesszük észre azokat, akik mellettünk mennek. Lehet elismerést szerezni úgy, hogy közben egyre inkább mások elismerésétől függünk. Lehet erősebbnek mutatni magunkat, miközben egyre távolabb kerülünk saját magunktól.
És lehet győzni úgy is, hogy mire célba érünk, már nem tudjuk, miért indultunk el.
Ezért számomra egyre kevésbé érdekes önmagában a kérdés: sikerült-e?
Sokkal érdekesebb az, hogy mivé váltál közben?
Mit vitt el tőled az út, és mit adott helyette? Mit kellett feladnod? Mit tanultál meg elengedni? Mi maradt meg, amikor már nem volt erőd szerepeket játszani? És amikor végül ott álltál a célban, ugyanaz az ember állt ott, aki valamikor elindult?
A saját életemben is voltak olyan pillanatok, amelyeket akkor egyértelmű veszteségként éltem meg. Amikor egy út megszakadt. Amikor egy terv összeomlott. Amikor nem úgy alakult valami, ahogy hónapokon vagy éveken keresztül elképzeltem. Abban a pillanatban nem láttam benne semmiféle bölcsességet. És szerintem nem is kell minden veszteséget azonnal megszépíteni. Van, ami egyszerűen fáj. Van, ami igazságtalannak tűnik. Van, aminek idő kell.
Csak később derülhet ki, hogy közben valami más is történt.
Hogy miközben elveszítettem valamit, megszületett bennem valami, ami nélküle talán soha nem született volna meg.
Türelem. Alázat. Kitartás. Együttérzés. Másfajta erő.
És talán annak felismerése, hogy nem attól vagyunk erősek, hogy semmit sem veszítünk el. Hanem attól, hogy amikor valami eltűnik az életünkből, képesek vagyunk továbbmenni anélkül, hogy megkeményednénk.
A taoista gondolkodás számomra éppen ezért olyan különleges. Nem akarja mindenáron kettévágni a világot jóra és rosszra, sikerre és kudarcra, nyereségre és veszteségre. Inkább arra figyelmeztet, hogy ezek egymásba fordulhatnak. Ami ma veszteségnek látszik, holnap valami más kezdetévé válhat. Ami ma győzelemnek tűnik, holnap teherré válhat.
Ezért talán nem az a bölcs ember, aki mindenáron nyerni akar.
Hanem az, aki képes ugyanazzal a figyelemmel nézni arra is, amit kap, és arra is, amit elveszít.
Aki nem kapaszkodik görcsösen a jóba, mert tudja, hogy változni fog. És nem menekül kétségbeesetten a rossz elől, mert tudja, hogy az sem marad örökké.
Talán végül nem az számít, mennyi mindent sikerült összegyűjtenünk ezen az úton.
Hanem hogy mennyi mindentől tudtunk szabaddá válni.
Ezért ma már egy veszteség után nemcsak azt szeretném megkérdezni magamtól:
Mit veszítettem el?
Hanem azt is:
Mit kaptam azzal, hogy már nincs nálam?
És amikor elérek valamit, amire nagyon vágytam, akkor sem csak azt:
Mit nyertem?
Hanem azt is:
Mit adtam érte?
Mert néha a veszteség tesz könnyebbé. Néha egy bezáruló ajtó kényszerít arra, hogy végre másfelé nézzünk. Néha az összetört edény repedéseiből indul el az új hajtás.
És néha éppen az válik életünk legnehezebb terhévé, amit egykor mindenáron meg akartunk szerezni.
Talán ezért nem az a valódi gazdagság, hogy mennyi mindent birtokolunk, hanem hogy milyen kevés dolognak kell birtokolnia bennünket.
🐺
