„A végtelen csak a kezdet volt.”
“Infinity was just the beginning.”
„Az álmaid nagyságának mindig meg kell haladnia azt, amire jelenleg képes vagy. Ha az álmaid nem ijesztenek meg, akkor nem elég nagyok.”
Ellen Johnson Sirleaf
Ma, a 49. születésnapomon, 49 kilométer futás után elérkezett az a pillanat, amikor végre elmondhatom, mire készülök 2027-ben. Egy olyan vállalást szeretnék most bejelenteni, amely még engem is megijeszt. Pedig az elmúlt években volt már néhány olyan ötletem, amelyre mások csak a fejüket csóválták, és valószínűleg ezúttal sem lesz másként. De talán éppen erről szólnak az igazán nagy álmok. Hogy ne legyünk biztosak a sikerben. Hogy olyan célt tűzzünk ki magunk elé, amelyhez még fel kell nőnünk, amelyhez többé kell válnunk annál, akik ma vagyunk.
Amikor néhány héttel ezelőtt megszületett bennem ennek az új projektnek a gondolata, először magam is őrültségnek tartottam. Próbáltam racionálisan végiggondolni, számolgattam, tervezgettem, majd időnként félretettem az egészet, mert túl nagynak, túl merésznek, szinte lehetetlennek tűnt. De az ilyen gondolatokkal van egy különös probléma: ha egyszer igazán befészkelik magukat az ember fejébe, többé nem hagyják nyugodni. Egy idő után már nem azon gondolkodtam, hogy megcsináljam-e, hanem azon, hogyan tudnám megcsinálni.
A repülésben és a hajózásban létezik egy kifejezés: Point of No Return – a visszatérés nélküli pont. Eredetileg azt a pontot jelenti egy út során, amely után a rendelkezésre álló üzemanyag már nem elegendő ahhoz, hogy a repülőgép vagy a hajó visszatérjen a kiindulási helyére. Onnantól már nem lehet egyszerűen visszafordulni, tovább kell haladni a cél felé. Valahogy én is ezt éltem át. Gondolatban átléptem ezt a határt. Az ötletből terv lett, a tervből elhatározás, az elhatározásból pedig elkezdődött a felkészülés. És most, hogy nyilvánosan is kimondom, végképp nincs hova bújnom a saját álmom elől.
De mi is ez az új vállalás?
Az idei projektem címe Nulláról a végtelenbe – Zero to Infinity volt. Július 1-jén indultam el Szegedről, hogy gyalogosan, túrázó stílusban teljesítsem a teljes, közel 2600 kilométeres Kékkört, és megdöntsem a korábbi, 57 napos nem hivatalos teljesítési rekordot. Augusztus 18-án, 48 nap és 5 óra elteltével érkeztem vissza Szegedre. Közel 41 000 méter szintemelkedés, naponta átlagosan több mint 53 kilométer, pihenőnap nélkül. Nyolc nappal sikerült megjavítanom a korábbi időeredményt. A hátizsákomat és a felszerelésemet végig magam vittem, külső logisztikai segítség nélkül, úgynevezett unsupported stílusban.
49 nap után tehát elértem a végtelenbe. Legalábbis abba a végtelenbe, amelyet akkor magam elé képzeltem. Amikor hazaértem, azt gondoltam, egy hatalmas történet végére tettem pontot. Aztán néhány héttel később elkezdett foglalkoztatni egy kérdés, amely azóta sem hagy nyugodni:
Mi van a végtelenen túl?
Ha egyszer már eljutottam nulláról a végtelenig, vajon képes vagyok-e továbbmenni? Lehet-e ugyanazt az utat még nagyobb kihívássá tenni? Hol vannak valójában a saját határaim? És vajon tényleg ott vannak, ahol most gondolom?
Innen született meg az új projektem neve: A VÉGTELENEN TÚL – BEYOND THE INFINITY.
És most végre elárulom, mit is jelent ez a gyakorlatban.
2027. május 1-jén ismét elindulok Szegedről, Kecskés-telepről, hogy újra teljesítsem a teljes Kékkört. De ezúttal nem gyalogolni fogok. Hanem futni.
A célom pedig nem kevesebb, mint hogy 33 nap alatt teljesítsem a közel 2600 kilométeres útvonalat, és ezzel megdöntsem a jelenlegi, 35 napos nem hivatalos futó teljesítési rekordot.
33 nap. Közel 2600 kilométer. Naponta átlagosan 79 kilométer. Hegyek, völgyek, erdők, aszfalt, homok, hőség, eső, fáradtság, fájdalom. És mindez egymás után, pihenőnap nélkül. Nagyságrendileg 2 millió 800 ezer lépés. Több mint egy hónapon keresztül minden egyes reggel felkelni, és újra nekivágni egy olyan távnak, amely önmagában is komoly kihívás lenne a legtöbb ember számára.
Most már talán értitek, miért jelentek meg az elmúlt hetekben azok a különös számok a bejegyzéseimben. A 33, a 79 és a 2 800 000. Nem véletlen számok voltak. Mindegyik egy-egy apró darabja annak a kirakósnak, amelynek most végre megmutatom a teljes képét.
Hogy képes vagyok-e erre? Nem tudom. Tényleg nem. És ezt most mindenféle álszerénység nélkül mondom. Az idei teljesítésem megtanított arra, hogy az emberi test és az elme elképesztő dolgokra képes, de arra is, hogy a határainkkal nem lehet büntetlenül játszani. A napi közel 80 kilométer futva, 33 egymást követő napon egészen más világ, mint amit idén megtapasztaltam. Másfajta fizikai terhelés, másfajta felkészülés, másfajta kockázatok. És bár nagyon szeretném megcsinálni, ma még fogalmam sincs, hogy a testem és az elmém képes lesz-e elviselni mindazt, amit kérek majd tőlük.
De van valami, amit már most biztosan tudok. Ha nem próbálom meg, soha nem fogom megtudni. És azt hiszem, ezt sokkal nehezebb lenne elfogadnom, mint egy esetleges kudarcot. Mert számomra a kudarc nem az, ha valami nem sikerül. A kudarc az, ha meg sem próbálom, mert előre megijedek attól, hogy esetleg nem fog sikerülni.
A felkészülést már hetekkel ezelőtt elkezdtem. Heti hat edzésnap, egy pihenőnap, folyamatosan növekvő terhelés, rengeteg futás és tudatos építkezés. Nem egyszerűen a kilométereket kell gyűjtenem, hanem hozzá kell szoktatnom a testemet ahhoz, hogy egymást követő napokon is képes legyen dolgozni, regenerálódni, majd másnap újrakezdeni. A következő hónapokban rengeteg munka vár rám, és tudom, hogy lesznek nehéz pillanatok, amikor újra és újra felteszem majd magamnak a kérdést: biztosan ezt akarom?
Az idei utamat egyedül, saját felszerelésemet cipelve teljesítettem. Jövőre azonban más lesz a helyzet. Egy ilyen vállaláshoz már nem elég pusztán az akaraterő. Komoly szervezésre, logisztikára, megfelelő frissítésre, regenerációra és segítőkre lesz szükségem. És talán éppen ez lesz az egyik legnagyobb személyes tanulásom is. A Magányos Farkasnak ezúttal meg kell tanulnia együtt futni és együtt lélegezni a saját sportfalkájával. Meg kell tanulnom nemcsak adni, hanem elfogadni is a segítséget.
Az idei Kékkört céges támogatók nélkül, a saját erőforrásaimra támaszkodva teljesítettem. A jövő évi kihívás azonban már egészen más nagyságrendű vállalás, amelyhez professzionális háttérre és olyan emberekre van szükségem, akik a saját szakterületükön segítenek hozzá a lehető legjobb felkészüléshez és teljesítéshez. Óriási megtiszteltetés és egyben felelősség számomra, hogy már most több olyan cég és szakember állt mellém, akik meglátták a fantáziát ebben az őrült vállalásban, és úgy döntöttek, hogy bizalmat szavaznak nekem. Nem egyszerűen támogatnak, hanem részeseivé válnak ennek a történetnek. Szeretném ezért bemutatni azokat, akiknek már most rengeteget köszönhetek.
A VÉGTELENEN TÚL – 2027 HIVATALOS TÁMOGATÓI:
- HOKA Magyarország – hivatalos cipőtámogató
- Dockyard / Columbia – hivatalos ruházati támogató
- Eszik Optika, Szeged – sportszemüveg-támogató
- SFI Nutrition – sporttáplálkozási és frissítési támogató
- Poclink – kommunikációs támogató
- Körömi Ádám gyógytornász – gyógytorna, regeneráció és erőnléti felkészítés
- Billy Masszázs Szeged – masszázsterápia és regeneráció
Szívből köszönöm mindannyiuknak a bizalmat, a támogatást és azt, hogy hajlandók velem együtt belevágni valamibe, aminek a végkimenetelét ma még egyikünk sem ismeri. A Magányos Farkas ezúttal nem egyedül indul útnak. Mögötte és mellette ott lesz egy egész falka, amelynek minden tagja hozzátesz valamit ahhoz, hogy ez az álom valósággá válhasson.
Az idei Kékkör számomra soha nem pusztán a kilométerekről vagy a rekordról szólt. Az árkok betemetéséről, az egymás felé fordulásról, az emberi kapcsolódásról és arról, hogy az út során milyen sok mindent tanulhatunk önmagunkról és egymásról. Ezeket az értékeket jövőre is magammal viszem. Mert lehet, hogy gyorsabban fogok haladni, de az út számomra továbbra sem csupán sportteljesítmény lesz. A megtett kilométerek mögött most is ott lesz mindaz, amiben hiszek.
A projekt részletei már elérhetők a megújult weboldalamon is.
Ott is részletesen leírom a projektet, de megismerhetitek a kihívás hátterét és a támogatóimat, 2027. május 1-jétől pedig élőben is nyomon követhetitek a haladásomat a Kékkörön, kilométerről kilométerre. Így akkor is velem tarthattok majd, ha fizikailag nem tudtok csatlakozni hozzám.
Kékkör futva – Az Út Magányos Farkasa
Ma 49 éves lettem. 49 kilométerrel ünnepeltem ezt a napot, és egy olyan álmot jelentek be, amelynek a megvalósítására jelenleg még nem vagyok képes. De pontosan ezért áll előttem több mint fél évnyi munka. Hogy napról napra, kilométerről kilométerre közelebb kerüljek ahhoz az emberhez, aki talán képes lesz rá.
Nem ígérem, hogy sikerülni fog. Nem ígérem, hogy rekordot döntök. Egyetlen dolgot tudok megígérni: mindent meg fogok tenni azért, hogy legyen esélyem rá. És amikor 2027. május 1-jén odaállok a rajthoz, szeretném tudni, hogy a felkészülés során semmit nem hagytam benne, amit megtehettem volna.
A visszatérés nélküli ponton már túl vagyok. A döntés megszületett. Az út elkezdődött, még ha az igazi rajt csak jövő májusban lesz is.
2027. május 1. – Szeged, Kecskés-telep.
33 nap. Közel 2600 kilométer. Napi 79 kilométer.
Egy újabb találkozás a saját határaimmal.
És hogy mi van a végtelenen túl?
Nem tudom.
De elindulok, hogy megtudjam.
A VÉGTELENEN TÚL – BEYOND THE INFINITY
„A végtelen csak a kezdet volt.”
“Infinity was just the beginning.”
🐺
