Van egy feladatom, amiről egyre inkább azt érzem, hogy legalább annyira fontos része lesz a következő hónapoknak, mint maga a fizikai felkészülés. Május 1-jéig meg kell tanulnom valamit, ami nekem talán nehezebb, mint naponta kilométereket futni: feltétel nélkül elfogadni a segítséget. Nem udvariasságból tiltakozni, nem azon gondolkodni, hogyan tudnám azonnal viszonozni, nem azt mondani, hogy „köszönöm, de majd megoldom”. Hanem egyszerűen elfogadni. Azt is, amikor valaki többet ad, mint amit kértem. Azt is, amikor valaki úgy akar mellém állni, hogy nem vár érte semmit. Azt is, amikor a segítség szinte határtalannak tűnik.
A Nulláról a végtelenbe idei útja sem volt magányos történet. Bár én tettem meg a 2597 kilométer minden egyes lépését, elképesztően sok ember volt mögöttem és mellettem. Voltak, akik időt adtak, voltak, akik energiát, szállást, ételt, fuvart, felszerelést, biztatást vagy egyszerűen csak néhány jó szót a megfelelő pillanatban. És voltak olyanok is, akik sokszor erejükön felül segítettek. Ezt soha nem fogom elfelejteni. Talán éppen az út egyik legfontosabb tanítása volt, hogy még a Magányos Farkas sem jár mindig egyedül.
De ami jövőre vár rám, az ebből a szempontból is egészen más dimenzió lesz. Egyelőre még nem mondok el róla mindent, de egy dolgot már biztosan tudok: ezt nem lehet egyedül megcsinálni. Ha azt akarom, hogy egyáltalán legyen esélyem arra, amit május 1-jén elkezdek, akkor szükségem lesz egy csapatra. Emberekre, akik időnként akkor is gondolkodnak helyettem, amikor én már nem tudok. Akik segítenek enni, inni, regenerálódni, továbbindulni. Akik megoldanak problémákat, miközben nekem csak egyetlen dolgom marad: haladni. És ehhez nekem meg kell tanulnom átadni valamennyit abból a kontrollból, amelyhez egész életemben annyira ragaszkodtam.
Talán éppen ez lesz az egyik legnagyobb belső kihívásom. Mert adni könnyebb nekem. Segíteni könnyebb. Cipelni a saját terheimet is könnyebb, mint odaadni valakinek, és azt mondani: most kérlek, segíts nekem. Pedig kezdem megérteni, hogy a segítség elfogadása nem gyengeség. Sokszor éppen ellenkezőleg: bizalom. Annak az elfogadása, hogy nem kell mindent egyedül vinnünk. Hogy vannak utak, amelyekhez kevés egyetlen ember ereje, bármilyen elszánt is legyen.
Május 1-jéig tehát nemcsak a lábaimat kell felkészítenem. Nemcsak kilométereket kell gyűjtenem, erősödnöm, gyorsulnom és megtanulnom újra meg újra továbbmenni. Meg kell tanulnom elfogadni. Segítséget, törődést, időt, energiát, bizalmat. Akár feltétel nélkül is.
Az Út Magányos Farkasa maradok. De ezen az úton talán éppen azt kell megtanulnom, hogy a Magányos Farkasnak néha el kell fogadnia a falkát is.
Mert lehet, hogy a következő utat is nekem kell végigjárnom.
De végigcsinálni már nem nekem kell egyedül.
🐺
