„Aki szeret gyalogolni, messzebbre jut annál, aki csak a célt szereti.”
Azt hiszem, kevés mondat van, amely ennyire egyszerűen megfogalmazza azt, amit az elmúlt évek hosszú útjai megtanítottak nekem. Amikor elindulunk valami felé, természetesen kell egy cél. Kell valami, ami miatt reggel felvesszük a cipőt, hátunkra vesszük a zsákot, és megtesszük az első lépést. Lehet ez egy hegycsúcs, Santiago, egy több száz kilométeres út vége vagy akár egy egész országot körbejáró Kékkör. A cél irányt ad. De önmagában nagyon kevés ahhoz, hogy el is jussunk odáig.
Mert a cél általában szép. A célban nincs hajnali ébresztő, nincs vízhólyag, nincs harmincnégy fokos hőség, nincs sár, nincs fájdalom, nincs olyan reggel, amikor minden porcikád azt mondja, hogy ma inkább maradj. A cél az a pillanat, amit elképzelünk magunknak: megérkezünk, körbenézünk, talán készül egy fénykép, valaki gratulál, és egy rövid időre azt érezzük, hogy megcsináltuk. Csakhogy egy több ezer kilométeres úton ez a pillanat néhány perc. Minden más maga az út.
A Kékkörön hét héten keresztül minden reggel újra el kellett indulnom. 2597 kilométerből talán néhány száz méter volt maga a megérkezés. A többi 2596 és valamennyi kilométer útközben történt. Ott kellett lennem akkor is, amikor gyönyörű volt a táj, és akkor is, amikor kilométereken keresztül semmi különös nem történt. Amikor erősnek éreztem magam, és amikor már csak azt számolgattam, mennyi van még hátra az aznapi szállásig. Ha csak azt az egyetlen pillanatot szerettem volna, amikor majd Szegeden befejezem, az kevés lett volna ahhoz, hogy végigmenjek az összes olyan napon is, amelynek semmi köze nem volt a dicsőséges megérkezéshez.
Talán ezért érzem egyre kevésbé úgy, hogy az út csak két pont közötti távolság. Sokkal inkább maga az élet kicsiben. Vannak benne gyönyörű részek, és vannak végtelenül unalmasak. Vannak napok, amikor szinte visz magával, máskor pedig minden méterért dolgozni kell. Találkozol emberekkel, akik egy darabig veled jönnek, aztán elválnak az útjaitok. Van, akivel később újra találkozol, és van, akit soha többé nem látsz. Néha pontosan tudod, merre mész, máskor eltévedsz. Van, amit elveszítesz közben, és van, amit éppen azért találsz meg, mert elindultál.
Szerintem ezért veszélyes, amikor az életet folyamatosan a következő célállomásig próbáljuk túlélni. Majd ha befejeztem ezt. Majd ha elértem azt. Majd ha sikerült lefogynom, lefutnom, megkeresnem, megszereznem, bebizonyítanom. Mindig van egy újabb pont a térképen, amelyről azt képzeljük, hogy ott majd valami végleg megváltozik. Aztán megérkezünk, örülünk egy darabig, és hamarosan feltűnik a következő hegy a horizonton. Ha csak a csúcsokat szeretjük, akkor életünk jelentős részét azzal töltjük, hogy türelmetlenül várjuk, mikor érünk végre oda.
Pedig közben történik minden. A felkészülésben. A kudarcokban. A rossz napokon. Abban, amikor valami nem sikerül, és másnap mégis újra megpróbálod. Abban a sok ezer jelentéktelennek tűnő ismétlésben, amelyekből egyszer csak felépül valami. Nem egyik napról a másikra leszel erősebb, kitartóbb vagy türelmesebb. Ezeknek nincs egyetlen nagy pillanatuk. Lassan történnek velünk, miközben újra és újra megtesszük ugyanazt, és sokszor észre sem vesszük, hogy közben változunk.
Nekem talán ezért lett a gyaloglás több egyszerű mozgásnál. Szeretem azt is, amikor nincs különösebb célja. Amikor nem kell rekordot dönteni, nem kell valahová meghatározott időre odaérni, nincs senki, akinek bármit bizonyítani kellene. Csak megyek. Van ebben valami nagyon egyszerű és nagyon tiszta. Bal láb, jobb láb. A világ lassan halad melletted, és olyan dolgokat kezdesz észrevenni, amelyek autóból vagy rohanás közben egyszerűen nem léteznek. Egy idő után pedig már nem azért mész, hogy megérkezz. Maga a menés válik azzá, amiért elindultál.
Talán ugyanez igaz arra is, amire most készülök. Lehet kitűzni egy napot, egy számot, egy távot. Ezek fontosak, mert keretet adnak annak, amit csinálok. De ha a következő hónapokban csak azt a pillanatot várnám, amikor majd egyszer ott állok a rajtnál, vagy még inkább azt, amikor talán egyszer célba érek, akkor elveszíteném mindazt, ami addig történik. A reggeli futásokat, a nehéz edzéseket, a rossz napokat, az apró fejlődést, a kételyeket, a tanulást és azt az embert, akivé közben lassan válok.
A cél fontos. Én nagyon is hiszek a nagy célokban. De egyre kevésbé hiszek abban, hogy maga a cél a legfontosabb.
Mert a célhoz egyszer megérkezel. Ott állsz egy darabig, aztán továbbmész. Az út viszont mindaz, ami odáig történt veled.
És talán végül nem az lesz életünk legnagyobb teljesítménye, hogy milyen messzire jutottunk, hanem az, hogy megtanultuk szeretni azt az embert és azt az utat, amelyen odáig eljutottunk.
🐺
