A reggeli futásom nagyjából kétharmadánál, egy zebrán átkelés közben elütött egy terepjáró. Láttam, hogy jön. Azt hittem, ő is lát engem.
Ma reggel megtanultam, hogy hinni a templomban kell. Vagy talán ott sem.
Már a zebrán voltam, amikor az autó ívben közeledett felém. Valószínűleg az A oszlop holtterében lehettem, ezért a sofőr egyszerűen nem vett észre. Én viszont abból indultam ki, hogy lát. Az ütközés előtti utolsó pillanatban fogtam fel, hogy ez az autó nem fog megállni, és ebből baj lesz. Ösztönösen megtorpantam. Arra már nem volt elég idő, hogy teljesen elkerüljem az ütközést, de arra igen, hogy ne gázoljon el, és ne kerüljek a terepjáró alá. Úgyhogy egy dolgot legalább ma reggel is megtudtam magamról: a reflexek még működnek.
Szerencsére csak kisebbet ütött rajtam a felsőtestemnél, és egy kicsit ráhajtott a jobb lábam nagyujjára. Természetesen pont arra, amelyiken a Kékkör alatt begyulladt a körömágy, és amelyik körmöm már egy ideje azon gondolkodik, mikor essen le. Azt hiszem, a mai esemény valamelyest megkönnyítette számára a döntést. 😅
A terepjárót egy fiatal hölgy vezette. Az ütközés után azonnal megállt, kiszállt, és annyira megijedt, hogy sírni kezdett. Látszott rajta, mennyire bántja, ami történt. Nem haragudtam rá. Csak annyit kértem tőle, hogy a jövőben figyeljen jobban. És közben ugyanezt megígértem magamnak is. Mert attól, hogy nekem volt elsőbbségem, attól még nekem is ott kell lennem fejben minden egyes átkelésnél. Nem elég azt feltételeznem, hogy látnak. Nekem is jobban kell figyelnem.
És ha már így alakult, legalább sikerült letesztelnem valamit, amit normális körülmények között azért nem szeretnék kipróbálni: a sportórám balesetjelző funkcióját. Az óra érzékelte az ütközést, és azonnal elindította a 15 másodperces visszaszámlálást, amelynek végén vészjelzést küldött volna a mentőknek a helyzetemmel együtt.
15… 14… 13… 12-nél sikerült leállítanom. Szóval ezt is tudom már: működik. Éles helyzetben is. Bár legközelebb inkább elhiszem a gyártónak. 🙂
De a történet számomra mégsem erről szól, hanem arról a néhány tized- vagy századmásodpercről, amikor rájössz, hogy valami történni fog, és már nincs idő gondolkodni. Nincs stratégia, nincs terv, csak reagálsz. És arról, hogy néha tényleg milyen elképesztően kevésen múlnak a dolgok.
Az elmúlt években sokszor kerültem nehéz helyzetbe úton, hegyen, erdőben, hosszú kilométereken keresztül. Az ember egy idő után hajlamos azt hinni, hogy megtanult figyelni, érzi a veszélyt, tudja, mire kell vigyáznia. Pedig néha a veszély nem egy hegygerincen, nem éjszaka az erdőben, és nem az ötvenedik kilométer után érkezik. Hanem egy teljesen hétköznapi reggelen, egy teljesen hétköznapi zebrán.
Hogy ez egy újabb jel volt-e nekem? Biztosan. De nem arra, hogy álljak meg. Hanem arra, hogy még jobban figyeljek, miközben továbbmegyek. Ma két ember találkozott néhány rossz másodpercben egy zebrán. Én azt hittem, hogy ő lát engem. Ő valószínűleg tényleg nem látott. Szerencsére mindketten úgy mehettünk tovább, hogy ebből most csak egy történet és egy tanulság maradt.
Ő megígérte, hogy jobban figyel. Én pedig ugyanezt ígértem meg magamnak.
Mert néha az élet nem suttog. Néha egy terepjáróval szól rád.
Ma szerencsére csak finoman.
🐺
