Gondolatok az útról

The Lone Wolf of the Way / Az Út Magányos Farkasa

1 hour ago

Mire felkel a Nap

Ma csak úgy fért bele az edzés, ha akkor indulok el, amikor a város nagy része még alszik.

Még napkelte előtt keltem. Kivittem a kutyákat sétálni, megetettem őket, elrendeztem körülöttük mindent, aztán felvettem a futócipőt. Mire a nap megjelent a horizonton, én már úton voltam. Nem azért, mert különösebben szeretek hajnalban felkelni, és nem azért, mert ma éppen rengeteg szabadidőm volt. Pont ellenkezőleg. Azért indultam el ilyen korán, mert később már nem fért volna bele.

De az edzésnek bele kell férnie.

A mai penzum 15 kilométer volt, ráadásul olyan útvonalon, amilyet igazán szeretek. Aszfalt, városi utcák, töltés, földút, murva és erdő váltotta egymást. Otthonról elfutottam egészen a téli kikötő környékéig töltésen, városban, onnan az Árvízi emlékműig, közben végig a Boszorkánysziget erdején, majd újra töltés, újra város. És valahol közben felkelt a nap is. Mire igazán elkezdődött a reggel, a mai 15 kilométer már ott volt a lábamban.

Most, ebben a felkészülési időszakban számomra nincs olyan, hogy „ma nem volt rá időm”.

Lehet olyan, hogy korábban kell felkelni.
Lehet olyan, hogy át kell szervezni a napot.
Lehet olyan, hogy sötétben kell elindulni.
És biztosan lesz még olyan is, amikor semmi kedvem nem lesz hozzá.

De ha a cél elég fontos, akkor nem azt keresem, miért nem fér bele. Azt keresem, hová tudom beilleszteni.

A nagy célokat ugyanis nem azon a néhány napon érjük el, amikor minden tökéletesen összeáll. Hanem az ilyen reggeleken. Amikor az élet nem csinál helyet az edzésnek – ezért neked kell helyet csinálnod neki.

Ma 15 kilométernyi helyet csináltam.

Mire felkelt a nap, én már közelebb voltam ahhoz, amiért elindultam és egy icipicit közelebb a jövő évi célomhoz is.

🐺 ... Több megjelenítéseKevesebb megjelenítése

The Lone Wolf of the Way / Az Út Magányos Farkasa

4 hours ago

"Olyan döbbenetes dolgokat láttam, amiket nem mertem lefotózni.”

Az Európa Rádióval beszélgettünk a Kékkörről, a 49 napról, a közel 2600 kilométerről, fájdalomról, feladásról, emberekről – és arról a Magyarországról is, amelyet gyalog egészen másképp lát az ember, mint egy autó ablakából.

🎧 Az interjút iaz első kommentben lévő linken tudjátok meghallgatni.

Köszönöm.
Köszönöm.
Köszönöm!

Ha viszont élőben szeretnétek hallani a teljes történetet, látni az út mögötti képeket, történeteket, és akár kérdeznétek is tőlem, akkor most csütörtökön találkozhatunk Szegeden.

📍 Mondolo Club – Grand Café, Szeged
📅 2026. szeptember 24., csütörtök, 18:00

A „Nulláról a Végtelenbe” előadásban nemcsak arról mesélek majd, hogyan lehet 49 egymást követő napon végigmenni 2597 kilométeren, hanem arról is, mi történik közben az emberrel.

Mi marad belőlünk, amikor elfogynak a kifogások? Hol van a határ kitartás és őrültség között? És vajon ugyanaz az ember érkezik-e meg, aki elindult?

Ha van kérdésed, hozd magaddal.
Csütörtökön nemcsak mesélni szeretnék. Beszélgetni is.

🐺 ... Több megjelenítéseKevesebb megjelenítése

The Lone Wolf of the Way / Az Út Magányos Farkasa

19 hours ago

Senki sem ébred fel

„Az Utat tanulmányozni annyi, mint önmagunkat tanulmányozni.
Önmagunkat tanulmányozni annyi, mint elfelejteni önmagunkat.
Önmagunkat elfelejteni annyi, mint hagyni, hogy minden létező megvalósítson bennünket.”
Dōgen

A spirituális út egyik legnagyobb csapdája talán éppen maga az „út”. Mert amikor elindulunk rajta, szinte észrevétlenül feltételezzük, hogy van valaki, aki elindul, van valami, amit el kell érnie, és van egy pont valahol a jövőben, ahol majd végre megérkezik. Most még nem vagyok ott. Most még nem vagyok elég bölcs, elég tiszta, elég tudatos. De gyakorlok, meditálok, keresek, és egyszer majd felébredek.

A zen pedig egyszer csak feltesz egy kellemetlenül egyszerű kérdést:

Ki az, aki fel akar ébredni?

Nem azt kérdezi, hogyan fogsz eljutni oda. Nem ad térképet. Nem ígéri meg, hogy ha elég sokáig ülsz a párnán, elég sok könyvet olvasol vagy elég keményen dolgozol magadon, egyszer majd megkapod a jutalmadat.

Hanem megkérdezi: ki akarja mindezt?

És ha valóban keresni kezded ezt az „ént” – nem filozófiai választ keresve, hanem közvetlenül –, furcsa dolog történik. Találsz gondolatokat. Emlékeket. Érzéseket. Félelmeket. Vágyakat. Egy testet. Egy nevet. Egy történetet arról, hogy ki voltál tegnap, ki vagy ma és kivé szeretnél válni holnap.

De hol van mindezek mögött az a szilárd, változatlan „én”, aki birtokolja őket?

Talán sehol.

Huineng híres mondata ezért olyan könyörtelenül egyszerű:

„Eredendően egyetlen dolog sincs. Hová szállhatna hát a por?”

A zen nem azt akarja, hogy elpusztítsuk önmagunkat. Nem azt mondja, hogy az ember nem létezik, vagy hogy az életnek nincs jelentősége. Sokkal finomabb dologra mutat rá: arra, hogy az az elkülönült, állandó középpont, amelyhez minden tapasztalatunkat hozzákötjük – „én gondolom”, „én érzem”, „én csináltam”, „velem történt” –, talán soha nem létezett úgy, ahogyan elképzeltük.

A folyó folyik.
A szél fúj.
A madár énekel.
A láb lép.
A lélegzet jön és megy.

És csak utána érkezik a gondolat:

„Én tettem.”

Talán ezért szeretem annyira a gyaloglást és a futást is. Az első kilométereken még én megyek. Figyelem a tempót, a távot, a testemet, az időt. Van cél, terv, teljesítmény. De valahol nagyon messze, sok-sok óra után néha történik valami. Eltűnik a különbség a járás és a járó között. Már nem én teszem meg a következő lépést.

Csak lépés van.

Aztán még egy.

És még egy.

Nincs benne semmi misztikus. Éppen ellenkezőleg. Talán ez a lehető leghétköznapibb tapasztalat. Csak általában olyan hangosan meséljük magunknak a saját történetünket, hogy nem vesszük észre.

Linji mondása – „Ha találkozol Buddhával, öld meg Buddhát” – ugyanerre mutat. Természetesen nem erőszakról beszél. Azt mondja: ne csinálj még a megvilágosodásból sem bálványt. Ne alkoss magadnak egy tökéletes Buddhát valahol a jövőben, akivé egyszer majd válni szeretnél. Mert abban a pillanatban már létrehoztad a távolságot önmagad és aközött, amit keresel.

És kezdődhet újra a futás.

Még egy meditáció.
Még egy könyv.
Még egy felismerés.
Még egy lépcsőfok.

Majd egyszer.

A zen egyik legkeményebb állítása pedig talán éppen az, hogy nincs „majd egyszer”.

Csak ez van.

Ez a lélegzet. Ez a lépés. Ez a hang. Ez az eső. Ez a fájdalom. Ez az öröm. Ez az ember, aki éppen melletted áll. Nem előszobája valami fontosabbnak. Nem egy állomás a megvilágosodás felé.

Ez maga az élet.

Dōgen ezért nem azt mondja, hogy az önmagunk tanulmányozásának végén megtaláljuk önmagunkat. Éppen ellenkezőleg: elfelejtjük önmagunkat.

És amikor nincs már szükség arra, hogy minden pillanat közepére odaállítsuk az „ént”, akkor egyszer csak ott marad minden más.

Az út.
Az erdő.
A másik ember.
Az állat.
A fájdalom.
Az öröm.
Az egész világ.

Talán ekkor értjük meg azt is, miért nem választható el igazán az együttérzés a zen gyakorlásától. Ha a határ „én” és „minden más” között nem olyan szilárd, mint hittük, akkor a másik szenvedése sem lehet teljesen idegen tőlem. Segíteni egy másik érző lénynek ebben az értelemben már nem valamiféle erkölcsi teljesítmény. Nem azért teszem, hogy én jó ember legyek.

Egyszerűen azért, mert nincs olyan éles határ közöttünk.

Talán ezért különös maga a „megvilágosodás” szó is. Azt sugallja, hogy egyszer majd történik valami velem. Hogy én, aki most itt vagyok, egyszer eljutok valahová, megszerzek valamit, és onnantól azt mondhatom: megérkeztem.

De mi van akkor, ha nincs hová megérkezni?

Mi van akkor, ha végül senki sem ébred fel?

Nem azért, mert a felébredés lehetetlen.

Hanem mert amikor valóban felébredés van, már nincs ott az a különálló „valaki”, aki kitűzhetné a zászlót, és azt mondhatná:

„Én megcsináltam.”

Marad az út.

Marad a lépés.

Marad ez a pillanat.

És talán egész életünkben pontosan azt keressük, amiben mindvégig benne álltunk.

🐺 ... Több megjelenítéseKevesebb megjelenítése