🖲 Tapola ➡️ Szent György-hegy ➡️ Szigliget ➡️ Badacsonytördemic ➡️ Badacsony ➡️ Káptalantóti ➡️ Csobánc ➡️ Szentbékkálla
📆2026.07.19.
🚶: 44 km
⛰⬆️: 1 446 m
⛰⬇️: 1 399 m
⏰: 10 h 35 min.
Sum:: 1 023 km (39,4%)
Mi marad, amikor minden mást leteszünk
A mai napon Tapolcáról Szentbékkállára gyalogoltam. A nap végére 44 kilométer került a lábamba. Bár az eddigi etapjaimhoz képest ez szinte már „csak” 44 kilométernek számít, a mai nap mégis különleges mérföldkő lett. Ma ugyanis átléptem a Kékkörön megtett első ezer kilométert. Egy újabb határ maradt mögöttem. Egy szám csupán – mégis jóleső érzés volt tudni, hogy már több mint ezer kilométer van a lábamban ezen az úton.
A táv ugyan rövidebb volt, de a nehézségekből ma sem volt hiány.
Szentbékkálláig négy tanúhegyet kellett megmásznom. Először a Szent György-hegyet, aztán a Badacsonyt, majd a Gulácsot, végül pedig a Csobáncot. Aki már járt ezeken a hegyeken, az pontosan tudja, hogy nem egyszerű túraútvonalakról van szó. Meredek emelkedők, köves, csúszós ösvények, technikás fel- és lejtmenetek váltják egymást. Minden egyes hegy más arcát mutatja, de egy közös bennük: tiszteletet követelnek.
A nap utolsó próbája azonban még hátravolt. Körülbelül hat kilométerrel a cél előtt néhány perc alatt elsötétült az ég. Fekete felhők gyülekeztek fölöttem, majd hirtelen leszakadt az ég. Közel negyven percen keresztül szakadt az eső, villámlott, én pedig hiába vettem fel az esőkabátomat, teljesen bőrig áztam. A cipőm is megtelt vízzel. Az utolsó három kilométeren végül elállt az eső, így csuromvizes ruhában és átázott cipőben gyalogoltam be a szállásomra. Egy újabb nap, amely ismét emlékeztetett arra, hogy a természetet nem lehet legyőzni. Legfeljebb alázattal elfogadni.
Ma egy igen különleges emberről fogok írni.
Voltak emberek, akik nem azért indultak útnak, mert kalandot kerestek. Hanem mert már nem találták a helyüket abban a világban, amely körülvette őket.
Ilyen volt Christopher Johnson McCandless is. A világ azonban jobban ismeri azon a néven, amelyet saját magának választott: Alexander Supertramp.
Lediplomázott egy amerikai egyetemen, előtte állt egy kényelmes, kiszámítható élet. Jó állás, karrier, pénz, család, biztonság. Pont az, amire a társadalom azt mondja: megérkeztél.
Ő viszont úgy érezte, hogy valami nagyon nincs rendben. Úgy látta, hogy az emberek egyre inkább a tárgyaikat birtokolják, miközben valójában a tárgyaik birtokolják őket. Hogy a siker sokszor fontosabb lett az igazságnál. Hogy a fogyasztás lassan felváltotta az életet. Ezért hát hátat fordított mindennek. A megtakarítását jótékony célra adta, új nevet választott magának, és elindult.
Nem elmenekülni akart a világ elől, hanem megkeresni azt, hogy mi marad az emberből, amikor már semmije sincs.
Van még egy oka annak is, hogy ennyire közel érzem magamhoz ezt a történetet. Jon Krakauer róla írt könyve, az Út a vadonba az egyik kedvenc könyvem, és a belőle készült film is az egyik kedvenc alkotásom. Nem azért, mert a tragikus végét csodálom, hanem mert őszinte kérdéseket mert feltenni a világról és önmagáról. Annyira mély nyomot hagyott bennem ez a történet, hogy az egyik tetoválásomon is megjelenik az alaszkai autóbusz, a híres Magic Bus, amely az utolsó menedéke lett. Ott élt egy ideig, mielőtt végül – feltehetően egy végzetes növényi mag fogyasztása és az azt követő legyengülés következtében – már nem tudott visszatérni a civilizációba.
Sokszor érzem úgy a Kékkörön, hogy valahol én is ugyanazt keresem, mint Supertramp. Nem azért gyalogolok napi ötven-hatvan kilométert, mert könnyű. Nem azért, mert bizonyítani akarok valamit. Hanem mert a gyaloglás közben lehullanak azok a rétegek, amelyeket a hétköznapi élet rak ránk. Eltűnnek a szerepek, eltűnnek a címek, eltűnnek az elvárások, és lassan csak az ember marad. A hátizsákjával. A fájdalmával. A gondolataival. És a lelkiismeretével.
Sokszor azt érzem, hogy nem is a kilométerek fárasztanak el bennünket a legjobban, hanem az a világ, amelyben élünk. Az állandó rohanás. Az, hogy mindent mérünk, összehasonlítunk és értékelünk. Az, hogy egyre több az ismerősünk, de egyre kevesebb az igazi barátunk.
Gyerekkoromban még természetes volt, hogy valaki azért jött át hozzánk, mert egyszerűen együtt akart lenni velünk. Nem azért, mert haszna származott belőle. Ma sok kapcsolat mögött ott lapul a kimondatlan kérdés: „Mit nyerhetek ebből?” Az érdek lassan kiszorítja az önzetlenséget. A kapcsolatokat felváltják a hálózatok, a barátságokat az együttműködések. Persze ma is léteznek igaz barátságok. Csak sokkal ritkábbak. Olyan ritkák, mint a fehér holló.
A Kékkör számomra ezért nem menekülés. Hanem emlékeztető. Emlékeztet arra, hogy az élet végén valószínűleg nem az fog számítani, hány dolgot birtokoltunk, hanem az, hogy hány ember tudta rólunk őszintén azt mondani:
„Jó, hogy találkoztam vele.”
Christopher McCandless útja tragikus véget ért. A vadonban maradt, de a története mégis emberek millióit gondolkodtatta el arról, hogy mit jelent valójában szabadnak lenni, és mi az, ami igazán fontos az életben.
Én azonban szeretnék hazatérni erről a Kékkörről. Nemcsak azért, hogy befejezzem ezt a több ezer kilométeres utat, hanem azért is, hogy mindazt, amit útközben megtanultam, átéltem és megértettem, megoszthassam másokkal. Mert talán éppen ez ad értelmet minden egyes lépésnek.
Christopher McCandless naplójának egyik utolsó üzenete így szólt:
„A boldogság csak akkor valódi, ha megosztjuk valakivel.”
Azt hiszem, ezért érdemes hazatérni.
🐺
