🖲 Bozsok ➡️ Írott-kő ➡️ Hét-forrás ➡️ Kőszeg ➡️ Tömörd ➡️ Ablánci-malom ➡️ Szeleste
📆2026.07.15.
🚶: 60 km
⛰⬆️: 1 207 m
⛰⬇️: 1 335 m
⏰: 13 h 15 min.
Sum:: 812 km (31,3 %)
Bújj át a tű fokán!
Ma reggel hat órakor Bozsokról indultam. Pontban nyolc órakor már az Írott-kőnél álltam, Magyarország nyugati határán. Ezzel befejeztem a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrát, amelyet Szekszárdról indulva tíz nap és két óra alatt teljesítettem. Külön öröm számomra, hogy – ha minden igaz – én lettem ennek az útvonalnak az első digitális teljesítője is, hiszen tavaly november óta már egy mobilalkalmazással, virtuális pecsétekkel is igazolható a teljesítés. Az Írott-kőnél aztán rögtön rá is fordultam az Országos Kéktúrára, és innentől estig már annak a kilométereit róttam. A mai nap végére Szelestéig jutottam el, így ma összesen 60 kilométer került a lábamba.
Ahogy telnek a napok ezen az úton, egyre inkább rájövök, hogy a Kékkör valójában nem (csak) a lábaimat edzi, hanem sokminden más mellett a figyelmemet is.
A hétköznapi életünkben szinte állandóan szét vagyunk szóródva. Egyszerre e-mailekre válaszolunk, üzeneteket olvasunk, telefonálunk, dolgozunk, tervezünk, aggódunk a holnap miatt, rágódunk a tegnapon. A figyelmünk százfelé szakad. Az energiánk százfelé folyik el. A gondolataink is egymást kergetik, megállás nélkül. Nap végére pedig sokszor nem is az fáraszt el bennünket, amit csináltunk, hanem az, hogy mennyi mindenbe belekezdtünk egyszerre.
Itt, ezen az úton ennek éppen az ellenkezőjét kell megtanulnom.
A figyelmemet egyetlen pontra kell összpontosítanom. Az erőmet egyetlen pontra kell összpontosítanom. Az akaratomat egyetlen pontra kell összpontosítanom. Nincs tegnap, nincs holnap. Csak a következő lépés van. A következő emelkedő. A következő pecsét. A következő korty víz.
És ezt az egyetlen pontot egyre kisebbre kell sűrítenem. Olyan picire kell összenyomnom, hogy akár át is férhessen egy tű fokán.
De nemcsak a figyelmemnek kell összesűrűsödnie.
Nekem magamnak is.
Az egómnak napról napra kisebbnek kell lennie. Mert az egó már hosszú napok óta ugyanazt suttogja, néha már ordítja:
„Elég volt. Miért csinálod ezt? Állj meg! Pihenj! Senki nem várja el ezt tőled.”
És minden reggel is újra meghallgatom. De nem harcolok vele. Nem akarom legyőzni. Egyszerűen csak nem követem.
Mert tudom, hogy a cél felé nem az egóm visz közelebb, hanem az a csendes részem, amelyik egyetlen dolgot ismer:
Tedd meg a következő lépést.
Talán ezért olyan nehéz átjutni azon a bizonyos tű fokán.
Nem azért, mert túl szűk.
Hanem azért, mert túl nagyra nőttünk. Túl sok mindent cipelünk. Túl sok gondolatot. Túl sok félelmet. Túl sok bizonyítási vágyat. Túl sok szerepet. Túl sok olyan dolgot, ami valójában nem mi vagyunk.
Az út pedig lassan mindent lefarag rólunk.
Minden egyes nappal egy kicsit könnyebbek leszünk. Nem a hátizsákunk miatt, hanem belül. Mert a kilométerek nemcsak a testet formálják, hanem a lelket is. A felesleges rétegek lassan lehullanak. Már nem akarunk többnek látszani. Már nem akarunk megfelelni. Már nem akarunk bizonyítani. Csak menni. Egyszerűen, csendesen, őszintén.
És talán éppen ez a hosszú vándorlás egyik legnagyobb ajándéka: nem hozzátesz valamit az emberhez, hanem elvesz belőle mindent, ami felesleges.
A végén talán nem is az a kérdés, hogy át tudunk-e férni a tű fokán.
Hanem az, hogy hajlandók vagyunk-e addig egyszerűsödni, amíg már semmi sem akad fenn rajta. És észrevétlenül csak átcsúszunk rajta.
Talán neked nem kell naponta ötven vagy hatvan kilométert gyalogolnod ahhoz, hogy ezt megtapasztald. De neked is megvan a saját utad, a saját hegyeid és a saját terheid. Találd meg azt az egyetlen pontot, amire minden figyelmedet, minden erődet és minden akaratodat összpontosítani tudod. Engedd el mindazt, ami csak visszatart, ami szétszór, ami felesleges súlyként nehezedik rád. Mert amikor megtalálod ezt a belső fókuszt, az utad egyszer csak kitisztul. És akkor már nem az lesz a kérdés, hogy képes vagy-e továbbmenni, hanem az, hogy mi állíthatna meg. És a válasz nagyon egyszerű: (szinte) semmi sem.
„A tű fokán nem az erő fér át, hanem az alázat. Nem az egó, hanem a csend. Nem az, amit magunkra vettünk az évek során, hanem az, akik voltunk, mielőtt mindezt magunkra vettük.”
🐺
