🖲 Szajki-tavak ➡️ Ötvös ➡️Kisvásárhely ➡️ Sümeg ➡️ Sarvaly erdészház ➡️ Zalaszántó ➡️ Rezi
📆2026.07.17.
🚶: 62 km
⛰⬆️: 810 m
⛰⬇️: 711 m
⏰: 13 h 02. min.
Sum:: 933 km (35,9 %)
A fájdalomról
Ma a Szajki-tavaktól Reziig gyalogoltam 62 kilométert. Elhaladtam Sümeg, Tátika és Rezi vára mellett. És a Zalaszántói Béke Sztúpát is meglátogattam. A sztúpa Európa egyik legnagyobb buddhista szentélye, amelyet 1993-ban avattak fel a Világbéke jegyében. A dombtetőn álló építmény különleges nyugalmat áraszt, és sokan keresik fel meditáció vagy elcsendesedés céljából. A hely spirituális jelentősége mellett lenyűgöző kilátást is nyújt a környező tájra, ami még inkább emlékezetessé teszi az ott töltött időt.
Van valami, amiről a hosszútávú túrázásról készült képeken soha nem lehet mesélni.
A fájdalomról.
Az emberek a napfelkeltét látják, a hegytetőket, az erdők csendjét, a mosolyt a célban. De azt már nem látják, amikor egy talp minden lépésnél ég, amikor a váll a hátizsák súlya alatt lüktet, amikor a térd minden lejtőn tiltakozik, vagy amikor estére már nem is tudod pontosan felsorolni, hogy éppen mi fáj. Mert egyszerűbb lenne azt megkérdezni: mi az, ami már nem fáj?
Tegnap reggel az esőben teljesen felázott a talpam. Egész nap nem tudott kiszáradni, felpuhult, és estére újabb sebek és hólyagok jelentek meg rajta. A mostani cipőm sem jó, dörzsöl, nyom, nem tart ott, ahol kellene, kikopott belül és dörzsöl,nyom. Tegnap is és ma is ezekkel küzdöttem, minden egyes lépésnél emlékeztetve arra, hogy a fájdalom néha egészen konkrét és nagyon is jelen van. Új cipőhöz csak szombaton este jutok, tehát még szombaton is ebben kell mennem.
A hosszútávú túrázó előbb-utóbb megtanul együtt élni ezzel. Nem azért, mert különlegesebb másoknál, hanem mert az út ezt tanítja meg neki. Van, hogy csak a nap végén jelentkezik a fájdalom. Van, hogy már reggel ott vár az első lépésnél. Van, hogy csak egy ponton szúr, és van, hogy egyszerre az egész test tiltakozik. Olyankor az éjszaka sem mindig hoz feloldozást. Csak néhány óra pihenőt a következő menet előtt.
Sokszor azon gondolkodtam, hogy a fájdalomnak is megvannak a maga állomásai. Majdnem úgy, mint a gyásznak.
Az első a tagadás.
„Nem is olyan vészes. Majd elmúlik. Csak egy kis húzódás. Csak egy vízhólyag.”
Az ember még alkudozik a valósággal. Próbál úgy tenni, mintha nem lenne ott. Mintha elég lenne nem tudomást venni róla.
Aztán jön a második szakasz.
A harc.
Mérges leszel rá. Küzdesz ellene. Megváltoztatod a lépéseidet, átkozod a köveket, a lejtőket, a hátizsákot, néha saját magadat is. Minden porcikád azt üzeni, hogy állj meg. Te pedig minden porcikáddal bizonygatod, hogy nem fogsz.
De ez a csata a legjobb esetben is döntetlenre végződik.
A fájdalmat nem lehet legyőzni.
És talán nem is kell.
A legtöbben itt feladják.
Ha mégsem, akkor egyszer csak elérkezik a harmadik állomás.
Az elfogadás.
Nem azért, mert megszeretted. Hanem mert rájössz, hogy ugyanabba az irányba tartotok. Ott van melletted minden egyes kilométeren. Nem tudod kirakni az út szélére. Nem tudsz elszaladni előle. Így hát nem marad más, mint helyet adni neki.
És amikor ez megtörténik, megszületik a negyedik állapot.
Az együttélés
Mintha a fájdalom már nem is ellened dolgozna. Ott van, de már nem ő irányít. Léptek ezrei alatt valahogy beleolvad az útba, te pedig beleolvadsz a saját ritmusodba. Nem lesz teljesen csend, de a zaj halkabbá válik.
Hogy valóban csökken-e ilyenkor a fájdalom, vagy csak az agyunk védi meg önmagát, azt nem tudom. Talán az idegrendszer alkalmazkodik. Talán az emberi lélek sokkal erősebb, mint hinnénk. Vagy talán mindkettő egyszerre.
Egy dolgot viszont biztosan tudok.
Az út végére nem az lesz erősebb, akinek semmije sem fájt.
Hanem az, aki megtanulta, hogy a fájdalom nem mindig az ellensége.
Néha csak egy különösen szigorú tanító.
És a legfontosabb leckéit mindig suttogva mondja.
🐺
