Gondolatok az útról

The Lone Wolf of the Way / Az Út Magányos Farkasa

5 hours ago

A farkas, aki az elmúlás elől fut?

Az elmúlt pár napban nem hagy nyugodni egy különös gondolat. Egy olyan kérdés, amely talán mélyebbre vezet bennem, mint bármelyik út, amelyet eddig végigjártam. És amelyre, bármennyire is szeretném, egyelőre nem találom a választ.

Mi van akkor, ha mindaz, amit kitartásnak, elszántságnak, akaraterőnek és a határaim keresésének nevezek, valójában nem más, mint halálfélelem?

Mi van akkor, ha ez a szinte csillapíthatatlan vágy, hogy újra és újra próbára tegyem magam, hogy mindig legyen előttem egy újabb hegy, egy hosszabb út, egy lehetetlennek tűnő kihívás, valójában nem is az életről szól? Hanem éppen az elmúlástól való félelemről?

Arról az egyszerű, mégis felfoghatatlan tényről, hogy egyszer én sem leszek többé.

Hogy eljön egy reggel, amikor már nem húzok futócipőt. Nem indulok útnak. Nem lesz következő kilométer, következő napfelkelte, következő cél. A világ pedig ugyanúgy forog tovább. Az emberek munkába mennek, nevetnek, szeretnek, veszekednek, terveznek. A nap felkel, majd lenyugszik. És az én hiányom talán csak néhány ember életében jelent majd valódi változást.

Aztán egyszer talán már az övékében sem.

Lehet, hogy valójában nem a kilométereket akarom legyőzni, hanem az időt?

Negyvenkilenc éves vagyok. Már nem az életem elején járok. Egyre világosabban látom, hogy az előttem álló idő nem végtelen. És talán éppen ezért akarok annyi mindent belesűríteni. Talán ezért nem elég egy teljesített kihívás. Ezért születik meg már a célba érkezés előtt a következő. Ezért nem tudok sokáig megpihenni a sikereimben.

Mert amíg mozgásban vagyok, amíg tervezek, amíg valami emberfelettinek tűnő cél felé haladok, addig talán könnyebb elhinnem, hogy az időnek nincs hatalma felettem.

Pedig van.

És lesz is.

Végiggyalogoltam az Országos Kékkört. Közel 2600 kilométert, 49 nap alatt. Most pedig arra készülök, hogy ugyanezt az utat futva, 33 nap alatt teljesítsem. Az egyik kihívásból születik a másik, az egyik végtelenből a következő.

De vajon miért?

Mert szeretem az utat? Mert a mozgásban találom meg önmagam? Mert szeretném megmutatni, hogy az ember sokkal többre képes, mint amit önmagáról gondol?

Biztosan ezek is igazak.

De mi van akkor, ha mindezek mögött ott rejtőzik egy sokkal emberibb, sokkal sebezhetőbb vágy? Hogy ne felejtsenek el.

Hogy amikor egyszer már nem leszek, maradjon utánam valami. Egy történet. Egy név. Egy teljesítmény, amelyre valaki még évek múlva is emlékezik. Hogy valaki egyszer azt mondja: volt egy ember, aki végigment azon az úton úgy, ahogy mások azt hitték, lehetetlen.

Talán így akarom beírni magam abba a bizonyos nagy könyvbe. Abba, amelynek lapjain az emberiség emlékezete őrzi mindazokat, akik valamilyen nyomot hagytak maguk után.

De vajon mennyit ér ez?

Tíz év? Húsz? Ötven?

És mi történik akkor, amikor az utolsó ember is meghal, aki még emlékezett rám? Amikor a nevem már senkinek nem jelent semmit? Amikor a teljesítményeim csupán számok lesznek egy elfelejtett oldalon, vagy még azok sem?

Ha végül úgyis elfelejtenek, akkor kevesebbet ért az életem?

A buddhista tanítások között régóta keresem a válaszokat az ilyen kérdésekre. Tudom, hogy minden mulandó. Hogy semmi sem állandó. Hogy minden ragaszkodás, még a saját történetünkhöz, a saját nevünkhöz és az emlékünkhöz való ragaszkodás is szenvedést szülhet.

Mégis milyen különös az emberi természet!

Az eszemmel értem a mulandóságot, de vajon a szívemmel is elfogadtam?

Talán a legnagyobb kihívásom nem az lesz, hogy 33 nap alatt körbefussam Magyarországot. Nem az, hogy naponta közel 80 kilométert tegyek meg. Nem az, hogy legyőzzem a fáradtságot, a fájdalmat vagy a saját határaimat.

Hanem az, hogy egyszer képes legyek elfogadni: nem kell semmit hátrahagynom ahhoz, hogy az életemnek értelme legyen.

Hogy nem kell örökké emlékezniük rám ahhoz, hogy számítottam.

Hogy talán sokkal fontosabb az az ismeretlen ember, akinek egy nehéz pillanatban segítettem, mint az a több ezer ember, aki egyszer elolvasta a nevemet. Hogy egy ölelés, egy kimondott jó szó, egy közösen megtett kilométer többet érhet bármilyen rekordnál.

És talán az igazi nyomunk nem is az, amit a világ emlékezetében hagyunk, hanem az, amit más emberek életében.

Mert lehet, hogy a nevünket elfelejtik, de valami abból, amit adtunk, tovább él bennük. És általuk másokban is. Névtelenül, láthatatlanul, anélkül, hogy valaha is tudnánk róla.

Eszembe jut a farkas.

A magányos farkas, aki újra és újra útnak indul. Hegyeken, erdőkön, végtelennek tűnő síkságokon keresztül. Aki azt hiszi, mindig valahová meg kell érkeznie. Mindig túl kell jutnia valamin. Mindig bizonyítania kell, hogy képes még továbbmenni.

De mi van, ha egyszer ráébred, hogy egész életében nem is a cél felé futott?

Hanem valami elől.

És mi van, ha azon a napon, amikor végre megáll, és szembefordul azzal, ami elől menekült, rájön, hogy nem is kellett volna félnie tőle?

Nem tudom, hogy az én bizonyítási vágyamban mennyi az élet szeretete, és mennyi az elmúlástól való félelem. Talán a kettő nem is választható el egymástól. Talán éppen azért akarok ennyire intenzíven élni, mert tudom, hogy egyszer véget ér.

És talán ezzel nincs is semmi baj.

Csak szeretném egyszer tisztán látni, hogy amikor elindulok egy újabb lehetetlennek tűnő útra, akkor valóban az élet hív-e.

Vagy a halál elől futok.

Mert van egy gondolat, amely most mindennél erősebben foglalkoztat:

Mi van, ha az életem legnagyobb teljesítménye végül nem az lesz, amit megteszek, hanem az, amit már nem kell bizonyítanom?

Talán egyszer eljutok oda, hogy nem akarok többé nyomot hagyni a világban. Nem akarom, hogy emlékezzenek rám. Nem akarom legyőzni az időt.

Csak szeretnék jelen lenni abban a rövid, megismételhetetlen pillanatban, amely megadatott nekem.

És ha holnap mégis újra felhúzom a futócipőmet, szeretném tudni, hogy nem azért teszem, mert félek egyszer megállni.

Hanem mert ma még élhetek.
Futhatok, pihenhetek, szerethetek.
Itt lehetek.

És ez önmagában is elég.

„Talán nem az a legnagyobb szabadság, ha örökre emlékeznek ránk, hanem ha már nem félünk attól, hogy egyszer elfelejtenek.”

Az Út Magányos Farkasa 🐺 ... Több megjelenítéseKevesebb megjelenítése

The Lone Wolf of the Way / Az Út Magányos Farkasa

12 hours ago

Hol volt, hol nem volt…

Avagy, Ballada a senki fiáról

A nagy vándorlakoma és az eltűnt teríték meséje

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, de még az Üveghegyen innen, élt egyszer egy vándor, aki egy szép napon gondolt egy merészet, hátizsákot vetett a vállára, és elindult, hogy körbejárja a birodalmat.

Ment, mendegélt negyvenkilenc napon és negyvenkilenc éjszakán át. Hegyeket mászott, völgyeket szelt át, erdőkben bolyongott, pusztákon kelt át, és annyit gyalogolt, hogy még a hétmérföldes csizmája is beadta volna a felmondását. Mire hazaért, a lábában volt vagy ezer hatszáz mérföldnyi történet, a hátizsákjában néhány megviselt holmi, a szívében pedig annyi élmény, amennyit három királyi udvarban sem lehetett volna egyetlen este elmesélni.

Híre ment ennek szerte a birodalomban. Még a szomszédos királyságokban is beszéltek róla, hogy akadt egy bolond, aki nemcsak elindult, hanem haza is ért.

Egy napon aztán üzenet érkezett a vándorhoz.
Nem is akárkitől!
A messze földön híres Nagy Vándorlakoma főgazdájától, aki minden esztendőben fényes ünnepséget rendezett azoknak, akik szeretnek úton lenni, és azoknak is, akik szeretik hallgatni, hogyan vannak mások úton.

– Hallod-e, te vándor! – szólt az üzenet. – Nagy lakomát rendezünk november havában! Gyere el közénk, meséld el a történetedet, hadd okuljon belőle a nép!

A vándor megvakarta a szakállát.

– No, hát ez derék dolog! – gondolta. – Ha már ennyit koptattam a csizmám talpát, legalább egyszer a nyelvemet is koptathatom helyette!

Örömmel elfogadta hát a meghívást.
A főgazda azt is megüzente, hogy a rend kedvéért írja be a nevét a nagy vendégkönyvbe.
A vándor így is tett. Még a kacskaringós betűkkel írt szabályzatot is tudomásul vette, bár akkor még nem sejtette, hogy abban több furfang rejtőzik, mint egy hétfejű sárkány valamennyi fejében együttvéve.
Aztán hazament, és elújságolta a hírt a barátainak, ismerőseinek és mindazoknak a jó embereknek, akik az idei útján segítették és a jövő évi útján is mellé álltak.

– Képzeljétek, meghívtak a nagy novemberi vándorlakomára! Mesélhetek majd az utamról!

Örültek is neki sokan, hiszen tudták, mennyi munka, kitartás, fájdalom és lemondás volt abban a hosszú vándorlásban.
Azt azonban tudni kell, hogy ez a Nagy Vándorlakoma különös hely volt.
Nemcsak olyan vándorok jártak oda, akik pusztán az út öröméért koptatták a csizmájukat, hanem olyanok is, akiknek bizony a vándorlás volt a mesterségük.
Akadt köztük, aki messzi országokba vezetett karavánokat, más hegyi túrákat kínált aranyért és ezüstért, megint más térképeket, útikönyveket vagy éppen saját kalandjait árulta a vásári sokadalomnak.
S ezzel nem is volt semmi baj.
Hiszen mindenki abból él, amiből tud, és becsületes munkáért becsületes fizetség jár.

A lakoma pedig remek alkalom volt arra, hogy az ember megmutassa magát, új utasokat toborozzon, megtöltse a következő karavánját, vagy éppen szélesebbre tárja a pénzesládája fedelét.

Csakhogy a mi vándorunk egészen másféle szerzet volt.
Nem árult semmit.
Nem szervezett fizetős karavánokat.
Nem kínált aranyért útitársaságot, és még csak egyetlen rézgarast sem remélt attól, hogy kiállhat a nép elé.
Neki nem volt portékája.
Csak egy története.
Egy hosszú út története, amelyet a saját lábával, a saját verejtékével és néha bizony a saját vérével írt bele a birodalom földjébe.

Másoknak a lakoma talán üzleti lehetőség volt. Neki megtiszteltetés lett volna.
Nem pénzt akart keresni, hanem megosztani valamit abból, amit az út tanított neki.
Mert vannak dolgok, amelyeknek nincs ára, mégis sokkal többet érnek egy zsák aranynál.
No de térjünk vissza a meséhez!

Telt-múlt az idő, közeledett november hava, de a nagy vendéglő felől olyan csend honolt, hogy még a tücskök is lábujjhegyen ciripeltek.
A vándor gondolta, megkérdezi a főgazdát, mikor is kellene megjelennie a lakomán.

– Hallod-e, gazduram! Közeleg a nagy nap. Hová üljek, mikor meséljek, merre van az asztalom?

Ám a főgazda éppen hetedhét országon túl járt.

– Jaj, kedves vándor, most éppen más vidéken járok! Keresd meg az udvarmestereimet, ők majd eligazítanak!

A vándor nem volt rest, felkereste hát az udvarmestereket.
Kopogtatott.
Semmi.
Kopogtatott másodszor.
Még mindig semmi.
Harmadszorra már akkorát koppantott, hogy még a királyi palota kapuőre is felriadt volna.
Erre végre kinyílt egy kis ablak.

– Mit akarsz, vándor?
– Hát csak azt szeretném megtudni, mikor vártok a lakomára, ahová a főgazdátok meghívott.
– Ja, hogy te vagy az! Hát, tudod, úgy döntöttünk, hogy neked mégsem terítünk.
– Nem terítetek?
– Nem bizony.
– És ezt mikor akartátok megmondani?
– Miért kellett volna megmondanunk?

A vándor erre megvakarta a fejét.

– No, hát ez érdekes! Engem eddig úgy tanítottak, hogy ha meghívok valakit vacsorára, aztán meggondolom magam, legalább szólok neki, hogy ne induljon el éhesen.
– Ó, te tudatlan vándor! – felelte az udvarmester. – Hát nem olvastad a vendégkönyv apró betűit? Ott világosan meg vagyon írva, hogy csak azoknak küldünk hírt, akiknek végül jut hely az asztalnál!
– Értem én – bólogatott a vándor. – Csak azt nem, hogy akkor minek hívtatok meg?
– Az más kérdés!
– Hát persze. Bizonyára ahhoz is külön szabályzat tartozik.

Az udvarmester erre becsukta az ablakot.

A vándor pedig ott állt, és azon töprengett, vajon melyik lehet a nagyobb csoda: a hétfejű sárkány, vagy az a vendéglő, ahol a meghívás még nem jelenti azt, hogy az embert meghívták.
De ekkor eszébe jutott valami más is.
Élt ugyanis a birodalomban egy régi, nevezetes vándor, aki korábban már végigjárta ugyanazt a hatalmas utat. Ötvenhét napig tartott a vándorlása, és sokáig úgy tartották, nála gyorsabban még senki sem ért körbe a birodalomban.
Szép teljesítmény volt az bizony, senki sem vitatta.
Aztán jött a mi vándorunk, és ugyanazt az utat negyvenkilenc nap alatt tette meg.
Nyolc nappal hamarabb ért haza.
Azt gondolná az ember, hogy a régi vándor örömmel fogadja az újabbat. Hiszen ki érthetné jobban egy ilyen út nehézségeit, mint az, aki maga is végigjárta?
Csakhogy a régi vándor nemigen akarta elismerni az új teljesítményt.
A mi vándorunk pedig egyszer csak elgondolkodott.

– Hm. Vajon nem ül-e már valaki annál a nagy asztalnál, akinek kényelmetlen volna, ha én is helyet kapnék mellette?

Talán igen.
Talán nem.
Talán a házigazdák egyszerűen csak elvesztették a vendéglistát, vagy a királyi szakács főzte bele véletlenül a levesbe.
Ki tudja?

A vándor nem látott be a zárt ajtók mögé, és nem is akart olyasmiről ítéletet mondani, amiről nem volt tudomása.
De azért eszébe jutott egy régi bölcsesség.

Attól, hogy valaki elsőként ér fel egy hegyre, még nem lesz az övé a hegy. És attól, hogy valaki előbb jár végig egy utat, még nem lesz joga eldönteni, ki léphet utána ugyanarra az ösvényre.
A hegy nem lesz alacsonyabb attól, hogy más is feljut a csúcsára. És egy régi teljesítmény sem veszít az értékéből attól, hogy valaki később túlszárnyalja.
A vándor végül vállat vont.

– Ugyan már! – mondta magában. – Bizonyíték nélkül kár találgatni. Lehet, hogy egyszerűen csak elfogyott a leves.

Aztán mégis elmosolyodott.
Mert milyen különös volna, ha egy járatlan utakról szóló lakomán éppen az okozna fejtörést, hogy valaki tovább jutott ugyanazon az úton, mint az előtte járó.

No de a történetnek még korántsem volt vége!
A vándor ugyanis, aki hosszú útjai során megtanulta, hogy a gödröket nem mindig átugrani kell, néha be is lehet temetni, még egyszer megpróbált szót érteni a házigazdákkal.

– Kedves uraim! A ti vendéglőtök, a ti lakomátok, a ti asztalotok. Azt hívtok meg, akit akartok. Csak egy apró kérésem volna: ha legközelebb meghívtok valakit, aztán mégsem akarjátok vendégül látni, legalább szóljatok neki! Tudjátok, az ilyesmi az emberi tisztesség része.

Az udvarmesterek erre összenéztek, majd bölcsen kijelentették:
– Rendben! Akkor a jövőben nem hívogatunk összevissza embereket!

A vándor szeme elkerekedett.
– No, ez szép! – gondolta. – Eddig meghívott vendég voltam, most meg már összevissza ember lettem! Ha még egy levelet váltunk, a végén kiderül, hogy én loptam el a király aranykanalát is!

Ám a házigazdákban ekkor felébredt a nagylelkűség.
Olyan hatalmas nagylelkűség, hogy majdnem kilógott a palota ablakán.

– Várj csak, vándor! – szóltak utána. – Van ám nekünk egy nagyszerű ajánlatunk!
– No, halljuk!
– Adunk neked egy ingyen belépőt a lakomára!
– Egy ingyen belépőt?
– Bizony! Bejöhetsz, körülnézhetsz, és meghallgathatod, ahogy a többiek mesélnek! Nézheted, ahogy a többiek lakomáznak. De csak nézheted!

A vándor erre akkorát nevetett, hogy még a szomszéd faluban is megriadtak a tyúkok.
– Hát ez aztán a fejedelmi kegy! – mondta. – Meghívtok, hogy meséljek, aztán közlitek, hogy mégsem mesélhetek, mégsem ehetek, de cserébe ingyen meghallgathatom a többieket és nézhetem, hogyan lakomáznak! Ha ezt előbb tudom, talán még a csizmámat is kifényesítem!
Aztán udvariasan meghajolt.
– Köszönöm szépen, de ezt a nagy kegyet meghagyom másnak.

Mert a vándor nem alamizsnáért indult útnak.
Nem vigaszdíjért gyalogolt negyvenkilenc napon át.
És nem azért koptatta el a csizmáit, hogy egyszer majd valaki egy ingyen belépővel próbálja megvigasztalni.
Hiszen, mint tudjuk, ő nem is akart semmit eladni azon a lakomán.
Nem volt karavánja, amelyre utasokat keresett volna.
Nem volt portékája, amelyet a vásári népnek kínálhatott volna.
Nem remélt egyetlen aranyat sem attól, hogy elmesélheti a történetét.
Csak örült volna, ha azok között lehet, akik ugyanúgy szeretik az utakat, mint ő.
De úgy látszik, néha éppen ott a legnehezebb helyet találni, ahol a legtöbbet beszélnek a közös utakról.

A vándor végül fogta a hátizsákját, vállára vetette, és továbbindult.
Nem csapta be a kaput.
Nem verte az asztalt.
Nem követelt semmit.
Csak mosolygott.

Mert hosszú vándorlásai során megtanulta, hogy az ember nem minden csatát karddal nyer meg. Van, amelyiket azzal, hogy egyszerűen nem vesz részt benne.
És azt is megtanulta, hogy a vendéglő nagyságát nem a terített asztalok száma mutatja meg, hanem az, hogyan bánnak azzal, akinek végül nem jut szék.
Mert meghívni valakit könnyű. Tisztességgel bánni vele már valamivel nehezebb.
A tisztességet ugyanis nem lehet apró betűs szabályzatba rejteni.
Az adott szót nem lehet utólag kiradírozni egy vendégkönyvből.
És az emberi méltóságot sem lehet egy ingyen belépővel megvásárolni.

A vándor pedig ment tovább az úton.
Hiszen volt még előtte jó néhány hegy, völgy, erdő és puszta.
És neki amúgy is sokkal jobban állt a hátizsák, mint a királyi lakomák ünnepi abrosza.

És hogy mi ennek a mesének a tanulsága?

Talán csak annyi, hogy vannak emberek, akik járatlan utakat keresnek, mert szeretnének valami újat felfedezni.
És vannak, akiknek még az emberi tisztesség legegyszerűbb ösvénye is járatlan terület.
A mi vándorunk mindenesetre egy újabb útvonalat húzhatott ki a térképéről.

Mert úgy látszik, a Járatlan Utak birodalmában néha nem az út a legnagyobb akadály, hanem a kapuőr.

És ha még élnek, azóta is terítenek.
Hogy kinek, azt persze csak a lakoma végén tudják meg.

Itt a vége, fuss el véle! ... Több megjelenítéseKevesebb megjelenítése

The Lone Wolf of the Way / Az Út Magányos Farkasa

1 day ago

Semmi sem a miénk

„A veszteségtől való félelem abból az illúzióból születik, hogy bármit is birtokolhatunk.”

Talán az egyik legnehezebb dolog elfogadni, hogy valójában semmi sem a miénk. Nem a tárgyaink, nem a sikereink, nem a testünk, nem az időnk. És bármennyire fájdalmas kimondani: még azok az emberek sem, akiket szeretünk.

Mégis úgy élünk, mintha birtokolnánk mindezt. Azt mondjuk: az én házam, az én munkám, az én eredményem, az én társam, az én életem. Aztán amikor valami megváltozik, eltűnik vagy véget ér, úgy érezzük, elvettek tőlünk valamit. Pedig talán soha nem birtokoltuk. Csak egy ideig velünk volt.

A buddhizmus egyik legmélyebb felismerése a mulandóság. Nem azt tanítja, hogy ne szeressünk, ne kötődjünk senkihez, vagy ne örüljünk annak, amit az élet ad. Éppen ellenkezőleg. Azért becsüljük igazán, mert tudjuk, hogy nem marad örökké.

A virág szépségéhez hozzátartozik, hogy elhervad. A naplementéhez, hogy néhány perc múlva sötétség lesz. Egy találkozáshoz, hogy egyszer búcsú követi. Az élethez pedig az, hogy egyszer véget ér.

A szenvedés sokszor akkor kezdődik, amikor azt mondjuk: maradj. Amikor a változó világot megpróbáljuk mozdulatlanná tenni. Amikor ökölbe szorított kézzel akarjuk megtartani azt, amit az élet csak egy időre helyezett a tenyerünkbe.

Pedig lehet másképp is.

Nyitott tenyérrel.

Örülni annak, ami megérkezik. Gondoskodni róla, amíg velünk van. Szeretni teljes szívből, de nem összetéveszteni a szeretetet a birtoklással. És amikor eljön az idő, engedni továbbmenni.

Talán a szabadság nem az, amikor már nincs mit elveszítenünk. Hanem amikor megértjük, hogy soha nem volt mit birtokolnunk.

Csak találkozások vannak. Pillanatok. Emberek. Utak. Lélegzetvételek.

Egy darabig együtt haladunk.

Aztán elengedjük egymást.

És megyünk tovább.

🐺 ... Több megjelenítéseKevesebb megjelenítése