🖲 Szentbékkála ➡️ Balatonhenye ➡️ Csicsói erdészház ➡️ Nagyvázsony ➡️ Kab-hegy ➡️ Úrkút ➡️ Városlőd
📆2025.06.27.
🚶: 42 km
⛰⬆️: 996 m
⛰⬇️: 867 m
⏰: 9h54min
Sum: 1.110 km
%: 41,4%
Egy láthatatlan társ az úton – Édesapámmal sétálva a Kékkörön
Vannak lépések, amelyek nem hallatszanak. Nem porzik utánuk az út, nem hagynak nyomot a sárban, de mégis ott vannak mellettem. Vannak csendek, amik beszélnek. És vannak kísérők, akik bár testben már nincsenek itt, de a lélek másik oldaláról továbbra is velünk tartanak.
A Kékkörön gyalogolva gyakran érzem, hogy nem vagyok egyedül. Bár egyedül indulok el reggelente, és estére is sokszor magányosan érek be a szállásra, valaki mégis ott lépdel mellettem. Az árnyékomon túl. Az emlékeimen innen. A szívemben. Az apám.
Idén lesz tíz éve, hogy elment. Tíz éve, hogy egy mondatban kimondhatatlanná vált minden, ami addig természetes volt. A hangja, a nevetése, a tanácsai, a nézése, a hallgatása, amikor szó nélkül is tudta, mit érzek. A hiánya ma is fáj, de most már nem úgy fáj, mint régen. Most már olyan, mint egy titkos kísérő. Mint egy halk jelenlét, ami nem súly, hanem tartás. Nem teher, hanem erő.
Amikor emelkedőn haladok, érzem, hogy ott van mögöttem. Mintha a vállamra tenné a kezét, és csendben csak annyit mondana: „Menj tovább, fiam. Benned vagyok.” És amikor a völgyek mély csendjében gyalogolok, ahol a fák sem neszelnek, csak a szív verése hallatszik, akkor néha úgy érzem, mintha beszélgetnénk. Mintha a szél az ő hangján szólna hozzám, mintha a távolból nézne rám újra – ugyanazzal a büszke, de szigorú szeretettel, amit mindig is ismertem.
És ahogy megyek előre, egyszer csak előbukkan egy kép, mint egy régi, meleg fényű diafilm: tízéves lehettem, amikor először túrázni mentünk. Ő vitt minket az öcsémmel a Topolyai-tó köré. Egyszerű kis túra volt, semmi különös – de nekem akkor kezdődött el valami. Ott, abban a mozdulatban, ahogy apám előrement, mi pedig követtük. Abban a csendes figyelemben, ahogy ránk nézett, hogy elég vizet ittunk-e. Ott tanultam meg, hogy a természet nem csak táj, hanem tanító. És ott tanultam meg, hogy az apai szeretet nem mindig szavakban él – hanem mozdulatokban, jelenlétben, közös csendekben.
A Kékkör számomra nem csak tájak és kilométerek sorozata. Ez egy belső út is. És ezen az úton gyakran olyan dolgok válnak láthatóvá, amik a hétköznapokban rejtve maradnak. A gyász, az emlékezés, a megbocsátás. A kimondatlan szavak és a kimondhatatlan szeretet.
Az utóbbi időben már nem sírok, amikor rá gondolok (de ma sírtam, sőt most is sírok, amikor e sorokat írrom). Inkább meghajtom a fejem, és továbbmegyek. Mert érzem, hogy itt van velem. A porban, a napfényben, a fák susogásában. A csöndekben. Az útban.
Édesapám emléke nem akadály, hanem ösztönzés. Nem múlt, hanem egy örök jelen. Minden megtett lépésem egy kicsit az övé is. A lábnyomaimban ott van az ő nyoma is. Mert ez az út nemcsak az én utam – ez a miénk.
És talán éppen ezért nem is olyan magányos ez az út, mint ahogy néha gondolnám. Mert vannak társak, akiket nem látunk, mégis velünk vannak. Akik már nem beszélnek, mégis szólnak hozzánk. És akik elmentek ugyan, de soha nem hagytak igazán magunkra. Csak most már a szívünkből figyelnek – minden lépésünknél ott vannak.
Ezt a mai napot nem is bírtam volna ki egyedül. Túl nehéz volt, túl sok minden kavargott bennem és túl sok minden történt. De éreztem, hogy velem van. Velem jött, végig ott volt.
Holnap reggel pedig egy nagyon-nagyon nehéz döntést kell majd meghoznom. Erről csak holnap fogok írni.
Ma csak annyit mondok: köszönöm, Apa, hogy ma is itt voltál.
„Nem vagy igazán halott, amíg él valaki, aki emlékszik rád.”
Az Út Magányos Farkasa
