🖲 Zalaszántó ➡️ Rezi ➡️ Gyöngyösi csárda➡️ Hévíz ➡️ Keszthely ➡️ Vállus ➡️ Lesenceistvánd ➡️ Tapolca
📆2025.06.25.
🚶: 53 km
⛰⬆️: 799 m
⛰⬇️: 876 m
⏰: 11h55min
Sum: 1.023 km
%: 38,0 %
Mai max. hőmérséklet 34 °C.
Táv: 53 kilométer.
De a táv középső 20 kilométerét egy igaz baráttal, Bihary Mártonnal gyalogoltam le, aki már másodszor csatlakozott hozzám.
Kemény volt ez a mai nap (is).
Ma megmértem magam: -4 kg 19 nap alatt.
Minden lépés egy ima – a gyaloglás mint szentség
Vannak napok, amikor az ember nem beszél. Nem is gondolkodik különösebben. Csak lépked. Az egyik láb a másik után. A test fáradt, a lélek hallgat, a világ távoli zajként morajlik valahol a horizont mögött. És mégis: minden egyes lépésemben ott van valami mélyebb. Valami, amit nem tanultam, nem gyakoroltam – csak megtörténik velem. Mert a gyaloglás maga is ima lehet.
Ahogy haladok előre a Kékkör útján, lassan rájövök: nem a cél a szent, hanem az út maga. Nem a teljesítmény, hanem a figyelem. Nem a megtett kilométer, hanem az, hogy hogyan teszem meg. Mert ha jelen vagyok, ha nem sietek, nem szaladok el önmagam mellett, akkor minden lépés egy csendes könyörgés lehet – egy hála, egy kérés, egy befelé forduló mozdulat.
A vallásokban ott vannak a zsolozsmák, a mantrák, a meghajlások, a füstölők – és itt vagyok én, porosan, izzadtan, néha fájdalommal a lábamban, de ugyanezzel a szándékkal: összekapcsolódni a Nagy Egésszel. A Földdel, az Égbolttal, a bennem lakozó csenddel. Ezért mondom: minden lépés, amit szívből teszek, ima.
Nincs szükség templomra. Az erdő az én katedrálisom, a fák az oszlopok, a madárdal az orgonaszó. Nincs szükség szent könyvre – a mozdulataim a szöveg, amit minden nap újraírok. Nincs szükség papra – mert a csendes farkas, aki bennem él, ő már tudja az utat. Tudja, hogyan térdel le a lélek, ha már nem tud továbbmenni. És tudja, hogyan áll újra talpra, ha a szív mégis megdobban.
Néha észre sem veszem, hogy épp egy ima közepén járok. Egy hegytetőn, ahol elfogy a szó, és csak nézek. Egy elhagyatott falu szélén, ahol egy régi harangtorony csendje válik zsoltárrá. Egy esőáztatta ösvényen, ahol a vízcseppek dobolása hív imára – nem a szavakat, hanem a lélek mélyén lakó jelenlétet. A természet nem kérdezi, hogy hiszel-e valamiben – ő egyszerűen csak jelen van, és emlékeztet arra, hogy a létezés önmagában is szent.
És mikor azt hiszem, hogy már nem tudok többet adni, megérkezik valami: egy meleg fény a fák között, egy ismeretlen ember mosolya, egy váratlan erő a mellkasomban. Olyan ez, mint amikor egy ima meghallgattatik – nem mindig úgy, ahogy kértem, hanem úgy, ahogy valóban szükségem van rá. Az út válaszol. A Föld visszasuttog. És én újra elhiszem, hogy minden lépés számít.
Az imáim nem szavakban születnek, hanem mozdulatokban. Egy lépés, egy lélegzet. Egy néma sóhaj a naplementében. Egy halk köszönöm, mikor egy patakhoz érek. Egy fohász, mikor fájdalom hasít a lábamba, mégsem állok meg. Ez is ima. A test zsolozsmája. A lélek útja. A farkas imája.
És mikor egy-egy szakasz végén megállok, lenézek a poros cipőmre, megtisztítom, ahogy mindig. Nem csak a tisztelet miatt – hanem mert érzem: ez az a tárgy, ami hordozott, ami engem imádkozott tovább, mikor én már nem tudtam. Mert igen – néha a tárgyak is imádkoznak értünk, ha tisztelettel bánunk velük.
És így megyek tovább. Csendben, figyelmesen, imádkozva – minden lépéssel egy kicsit közelebb nem valamihez, hanem valakivé. Azzá, aki mindig is ott volt, valahol belül: egy úton lévő lélek, aki már régóta tudja, hogy minden lépés szent, ha szívből tesszük meg.
„Az út nem csak valahová visz.
Az út maga az ima, amelyet a lábad mond el, ha a szíved már elcsendesedett.”
Az Út Magányos Farkasa
