Ma reggelre fájdalommal ébredtem.
A bal oldalon feszült a derekam a legjobban, mint egy túlhúzott íj húrja. Nem kellett hozzá nagy diagnózis: a combhajlítóm megint túl feszes és a derékizmaim próbálják tartani a frontot. Egy jelzés volt ez a testtől: „lassíts, vegyél észre, figyelj rám.”
De tudod… ha az ember a Mátrában van, és a hegy hívja – arra csak egyetlen válasz létezik.
Hívott az erdő.
Hívta a farkast bennem.
A család felment velem Galyatetőre autóval. Ők most pihentek, nekik elég volt a tegnapi kihívás. Én viszont éreztem, hogy ma is mennem kell. Hogy a lábaimnak, a lelkemnek, és igen… a fájó derekamnak is szüksége van erre a mozgásra.
Mert van, hogy a test gyengeségeit nem pihentetni kell, hanem átmozgatni, átjárni lélegzettel és lépésekkel.
A csúcsról egyedül indultam vissza a hotelhez.
Először futva.
Aztán kocogva.
Aztán gyalogolva.
És megint futva.
Összesen 11,1 kilométer.
396 méter szintemelkedés.
687 méter ereszkedés.
Színtiszta Mátra.
Nem kegyelmez.
Nem simogat.
Csak próbára tesz.
Ahogy mindig.
Volt két–három olyan emelkedő, amely előtt az ember megáll, mély levegőt vesz, összeszorítja a fogát és azt mondja magában: „na jó, akkor most felmegyek.”
A Mátra nem enged könnyen.
Soha.
Főleg nem azokat, akik csak áthaladni akarnak.
Engem viszont ismer már – tudja, hogy nem menekülök, nem keresek kifogást, nem fordulok vissza.
És ahogy haladtam lefelé a kék kereszt, majd a zöld négyzet, végül a sárga sáv jelzésen, lassan csend lett körülöttem.
Nem volt ember.
Nem volt beszéd.
Nem volt zaj.
Csak a lépéseim ritmusa. A levegőm. És a farkas bennem.
A fájdalommal futni más.
Futni akkor sem könnyű, amikor nincs semmi nehézség.
De amikor a derekad minden lépésnél jelez… akkor már nem csak futsz.
Akkor harcolsz.
Magaddal. A tested korlátaival. A gondolatokkal, amelyek azt suttogják:
„Elég.”
„Fordulj vissza.”
„Ma pihenni kellene.”
Ilyenkor dől el, ki vagy valójában.
Nem az számít, milyen gyorsan futsz.
Nem az, hány kilométert teszel meg.
Hanem hogy tovább mész-e akkor is, amikor semmi nem könnyű.
Mert a farkas nem akkor mutatkozik meg, amikor erős vagy.
Hanem akkor, amikor kimerült vagy, és mégis továbbmész.
A végén pedig megérkeztem.
Nem volt taps.
Nem várt senki a célvonalnál.
Nem volt érem, nem volt oklevél.
Csak csend volt. És béke.
A fájdalom még mindig ott volt, de már nem uralta a napot. Helyette ott volt a felismerés:
„Nem minden nap győzünk a fájdalom felett.
De minden nap dönthetünk úgy, hogy nem adjuk át neki a gyeplőt.”
A farkas ma is futott.
Nem gyorsan. Nem könnyedén.
De őszintén.
Lépésről lépésre visszatalált önmagához.
És néha ez többet ér minden rekordnál.
