🐺🚶🏔💔
A huszonkettedik nap – amikor a farkas elhallgat
Tegnap, a Kékkör projektem huszonegyedik napján, az indulásom utáni harmadik hét végén – valahol a Kab-hegy csúcsa előtt – megbotlott bennem valami. Nem csak a test, hanem a lélek is elcsúszott a sáros emelkedőn. Az esés a harmadik volt az indulás óta, de ez már más volt. Az első kettő csak apró figyelmeztetés – játékos megbillentés volt az úttól. Ez viszont egy intés volt. Egy kiáltás a mélyből.
A jobb lábam magam alá fordult – az a lábam, amely pont egy éve és egy napja már meghasadt egyszer. Az a térd, amit megoperáltak, amit újra kellett tanulnom használni. A testem korábbi kudarcaiból építkeztem a végtelen hosszú rehabilitáció alatt, és hittem benne, hogy megerősödtem. Soha nem adtam fel. Voltak nagyon nehéz és kilátástalan időszakok benne. Hittem hogy minden lépés, amit most megteszek, egy bizonyíték. Egy válasz arra, hogy képes vagyok újra önmagam lenni – vagy talán még annál is több és egy kicsit jobb is.
A fájdalom nem várt. Azonnal belém mart, mélyen, kegyetlenül. Olyan érzés volt, mintha valami belül újra elszakadt volna – nem csak szalag, hanem hit, remény, lendület. De valahogy, mégis továbbmentem. Fogcsikorgatva, segítség nélkül, némán. Nem akartam elengedni. Nem akartam látni, amit a testem már akkor tudott.
Lassan, magamhoz képest vonszolva magam, beértem a tegnapra kitűzött etap végére. 17-18 kilométert kellett így megtennem a fájdalomban. És akkor, mikor végre megálltam, és a lábam kihűlt, jött az igazi fájdalom. A mozdulatlanság nem hozott enyhülést, csak felerősítette azt, amit addig igyekeztem elnyomni. És ma reggel… ma reggel nem lett jobb. Ma reggel a testem kimondta helyettem azt, amit a szívem nem akart beismerni.
Ma reggel meg kellett hoznom egy döntést. Talán életem egyik legnehezebb döntését. Nem tudom tovább folytatni. Nem tudom befejezni a Kékkört.
Az a sok eddig beletett energia és idő, az a sok fegyelem, az a sok fájdalom. Az az állhatatosság és kitartás…
Majdnem a felénél tartok, több mint 41%-nál.
Ez nem csak egy túra vége. Ez egy álom vége is. Egy olyan álomé, amiben benne volt minden: a múltam, a gyógyulásom, a bizonyításvágyam, az újrakezdés hite. Minden egyes lépésemben ott volt a sebek emléke és a gyógyulás reménye. És most, mint egy törött szárnyú madár, zuhanok vissza a földre, miközben még érzem a repülés ízét a számban.
De ami még ennél is nehezebb: a lelkiismeret. Mert nem csak magamért mentem. Nem egyéni kihívás volt ez – hanem egy szolgálat. A gyerekekért léptem, nap mint nap. Azokért a pici szívekért, akiknek minden dobbanása ajándék. Akiknek a küzdelmeit én a saját lábaim mozdulataival akartam megtisztelni és segíteni. És most úgy érzem… cserbenhagytam őket. Mintha félúton elengedtem volna a kezüket.
És cserbenhagytam azokat is, akik nap mint nap figyelték az utamat. Akik hittek bennem, akik bíztak abban, hogy a farkas végigmegy. Hogy bármi történik is, én ott leszek, és haladok tovább. Cserbenhagytam a példakép illúzióját, amit mások láttak bennem. Most pedig csak egy ember vagyok – sebzett, fájdalmas, gyenge.
És ott van a családom. Azok, akiktől időt vettem el. Akik elengedtek erre az útra, mert hittek abban, hogy fontos, amit csinálok. Most pedig úgy érzem, nem tudtam méltó lenni az áldozatukhoz. Nem tudom visszaadni azt az időt, azt a türelmet, azt a szeretetet, amit ők adtak nekem – abban a reményben, hogy ez az út végigjárható.
A legfájóbb azonban az, hogy önmagamat is cserbenhagytam. A farkast, aki elindult. Akit nem állított meg a forróság, az eső vagy a fájdalom. Aki mindig tudta, hogy miért megy. Most pedig ott ül bennem a csendben, és nem szól. Csak néz. És én nem tudom, mit mondjak neki.
Talán ez is része az útnak. Talán vannak olyan szakaszok, amelyeket nem a lábunkkal kell bejárni, hanem a szívünkkel. Talán most jön az igazi zarándoklat – befelé. Egy ösvény, amin nem visznek tovább térképek és turistajelzések. Csak csend, fájdalom és őszinteség.
Nem tudom még, mit jelent ez az egész. Nem tudom, mi jön ezután. Egyelőre csak remélni tudom, hogy nem szakadt el újra a keresztszalag. Hogy van még remény – ha nem is a folytatásra, de a gyógyulásra.
Azt mondják, a farkas nem azért él túl, mert sosem esik el – hanem mert mindig fel tud állni. Most még nem tudok felállni. Most csak ülök. De talán egyszer újra elindulok. És talán az az út már nem a térképeken lesz – hanem bennem.
„A farkas most némán ül. Nem ordít, nem fut, nem harcol. Csak figyel. Mert van, amikor a legnagyobb erő a mozdulatlanságban van. És a legmélyebb útvonal nem a tájban húzódik – hanem a lélek mélyében.”
Az Út Magányos Farkasa
