
A “titkos tanítások”
Vannak dolgok, amiket nem lehet megtanulni az internetről.Csak azoktól, akik már megjárták az utat. A

Vannak dolgok, amiket nem lehet megtanulni az internetről.Csak azoktól, akik már megjárták az utat. A

„A végtelen csak a kezdet volt.” “Infinity was just the beginning.” „Az álmaid nagyságának mindig

Van valami, amit még mindig tanulnom kell: elfogadni, amikor valaki azt mondja, hiszek benned, és

Újabb támogató csatlakozik hozzám a jövő évi útra: a szegedi Eszik Optika. És ez a

Újabb szám. Eddig volt 33.Aztán jött 2 800 000.Most pedig itt van a következő: 79.

Ezt most nagyon jó érzés leírni. A HOKA úgy döntött, hogy mellém áll, és hivatalos

A legtöbben azt hiszik, hogy a túrázás a hegycsúcsokról szól.De az igazi túrázók tudják: a

„A boldogsághoz nem vezet út.Az út maga a boldogság.”Abraham Johannes Muste Sokan úgy élünk, mintha

Senki sem szeret az elmúlásra gondolni.Arra, hogy egyszer majd a térdeink már nem úgy hajlanak,

Kitörés 60 TeljesítménytúraSikerült.11 óra 30 perc alatt.Az eddigi második legjobb időm. De az idő most

„Életemben a legjobb tanácsot apám adta.Azt mondta:Csinálhatsz bármit, csak 65 évesen ne úgy ébredj fel,

„Tedd meg hitből az első lépést!Nem kell látnod az egész utat, csak tedd meg az

Hat óra. 1163 méter. Végtelen ismétlés. Vannak utak, amelyek elvezetnek valahová.Vannak ösvények, amelyek hegyeken, völgyeken,

A farkas, aki az elmúlás elől fut? Az elmúlt pár napban nem hagy nyugodni egy

Avagy a farkast nem a puha fekhely teszi erőssé. „A fájdalom formált azzá, aki vagyok.Nem

Szombaton este a szegedi Art Hotelben volt szerencsém részt venni Rakonczay Gábor előadásán. Nehéz igazán

„Az út, ami boldoggá tesz, nem a végcél.”Dan Millman: A békés harcos útja Tegnap 49

33.2 800 000.79. Az elmúlt hetekben csepegtettem néhány számot. Nem véletlenül. Mindegyik ugyanahhoz a történethez

Ma, pénteken pont egy hete. Egy hete, hogy a testem az elszenvedett baleset miatt azt

A térdem belsejében most csend van. Nem olyan csend, mint az erdőé hajnali ködben, hanem

Vannak napok, amikor csak egy kis körre indulok. Egy óra, talán kettő, csak a közeli

🐺🚶🏔💔 Vannak pillanatok, amikor az út nem előre visz, hanem mélyen önmagamba Lehet, hogy másnak,

Ki gyalogol?A lábad? A tested? A gondolataid?Vagy valami más, amit nem tudsz megnevezni? Amikor egyedül

Vannak napok, amikor a világ szűk keresztmetszetűre szűkül: egy ösvény szélességűre, egy lépés hosszúságúra. Ilyenkor
„A forma üresség; az üresség forma.” – Szív-szútra
Talán nincs még egy mondat a buddhista tanításokban, amely ennyire rövid lenne, és közben ennyire könnyű lenne félreérteni. Mert amikor azt halljuk, hogy „üresség”, ösztönösen a semmire gondolunk. Arra, hogy valami nincs. A Szív-szútra azonban nem ezt mondja. Az üresség nem a létezés hiánya, hanem annak felismerése, hogy semmi sem létezik önmagában, önmagától és változatlanul. Minden, amit látunk, érzünk és annak nevezünk, ami, számtalan más dolog találkozásából született. És amikor ezek a feltételek megváltoznak, az a valami is megváltozik.
Nézzünk rá akár saját magunkra. Hol van az az „én”, amelyikről olyan biztosan állítjuk, hogy létezik? A testünk folyamatosan változik. A gondolataink jönnek és eltűnnek. Az érzéseink reggel még egészen mások lehetnek, mint este. A tegnapi félelmeink közül néhány ma már nevetségesnek tűnik, miközben azok a dolgok, amelyekről valaha azt hittük, nélkülük nem tudunk élni, talán már nincsenek is velünk. Mégis görcsösen próbálunk egy állandó történetet készíteni magunkból: ilyen vagyok, ezt értem el, ezt veszítettem el, ez az enyém. A zen pedig csendesen megkérdezi: biztos vagy benne?
Az üres csésze a képen gyönyörű példája ennek. A csésze éppen azért használható, mert üres. Ha teljesen tömör volna, elveszítené azt, amiért csészének nevezzük. A hiány tehát nem a csésze hibája. Az üressége része annak, ami a csészét csészévé teszi. Ugyanez igaz ránk is. Nem attól vagyunk teljesek, hogy minden helyet megtöltünk magunkban válaszokkal, tervekkel, eredményekkel, emlékekkel és bizonyosságokkal. Néha éppen akkor válik láthatóvá valami igazán fontos, amikor marad bennünk hely.
És ebből következik a kép másik mondata is: semmi sem létezik önmagában; minden valami máson keresztül keletkezik. Egyetlen lépésünk sem kizárólag a miénk. Benne van azok munkája, akik cipőt készítettek nekünk, azoké, akik utat építettek, azoké, akik megtanítottak járni, azoké, akik szerettek, és még azoké is, akik fájdalmat okoztak. Benne van a föld, amely megtart, az eső, amely vizet adott, a növény, amely táplált, és megszámlálhatatlan olyan élet, amelyről soha nem fogunk tudni. Amit olyan büszkén „én”-nek nevezünk, valójában kapcsolatok végtelen hálója.
Talán ezért felszabadító ez a tanítás. Ha nincs változatlan én, akkor nem kell örökké annak maradnunk, akik tegnap voltunk. Ha semmi sem állandó, akkor a fájdalom sem az. A kudarc sem az. A siker sem az. A test ereje sem. A gyengesége sem. A hegy, amely ma legyőzhetetlennek látszik, egyszer mögöttünk lesz. És az út, amelyről azt hittük, hogy soha nem ér véget, egyszer egyetlen emlékké zsugorodik bennünk.
A forma üresség. Az üresség forma.
Nem két külön világ. Nem azt jelenti, hogy semmi sincs.
Azt jelenti, hogy minden van – csak semmi sem úgy van, ahogyan görcsösen szeretnénk megtartani.
És amikor ezt valóban megértjük, talán már nem kell annyira kapaszkodnunk.
Csak menni.
Amíg van út.
🐺
...
A béke nem valahol máshol van
„A béke belülről fakad.
Ne keresd önmagadon kívül.”
zen tanítás
Sokáig azt hisszük, hogy majd akkor leszünk nyugodtak, ha végre minden a helyére kerül. Ha megoldódnak a problémák, ha kevesebb lesz a teher, ha elérjük azt, amiért olyan régóta dolgozunk. Majd ha megérkezünk. Majd ha elcsendesedik körülöttünk a világ. És közben észre sem vesszük, hogy olyan feltételekhez kötjük a békénket, amelyek fölött valójában alig van hatalmunk. Mert a világ ritkán csendes. Mindig lesz valami, ami változik, valaki, aki elmegy, valami, ami fáj, egy újabb cél, egy újabb félelem, egy újabb hegy, amely előttünk emelkedik.
A zen talán éppen arra tanít, hogy nem kell megvárnunk, amíg elhallgat a világ. Nekünk kell megtalálnunk azt a helyet önmagunkban, amely a zaj közepén is csendes marad. Ez nem azt jelenti, hogy többé nem leszünk dühösek, szomorúak vagy bizonytalanok. Nem azt jelenti, hogy közömbössé válunk. Éppen ellenkezőleg. A belső béke nem az érzések hiánya, hanem annak felismerése, hogy egyik érzés sem marad örökké. Jönnek és mennek, mint a felhők az égen. Mi pedig hajlamosak vagyunk minden egyes felhőről azt hinni, hogy maga az ég.
Talán ezért olyan különös az út is. Az ember elindul, mert azt gondolja, hogy valamit odakint keres. Egy célt, egy választ, egy határt, amelyen túl végre megérti önmagát. Megtesz száz, ezer vagy akár több ezer kilométert, felmászik hegyekre, ázik, fázik, elfárad, fáj mindene, és közben lassan lehullanak róla azok a dolgok, amelyekkel addig elfedte saját magát. Aztán egyszer csak rájön: nem azért kellett ilyen messzire mennie, mert a válasz messze volt. Hanem azért, mert neki kellett elcsendesednie annyira, hogy meghallja azt, ami mindig is benne volt.
A képen ülő ember körül szinte tökéletes a nyugalom. Csendes a víz, a hegyeket köd öleli, felkel vagy lenyugszik a nap. Könnyű azt gondolni, hogy ilyen helyen könnyű békében lenni. De az igazi próba nem ez. Hanem megtartani valamit ebből a csendből akkor is, amikor megszólal az ébresztő, amikor fáj a láb, amikor valaki megbánt, amikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy terveztük, vagy amikor az előttünk álló út szinte lehetetlennek látszik. A meditáció nem ér véget akkor, amikor felállunk a párnáról. Talán éppen akkor kezdődik.
És van ebben egy különös szabadság. Ha a békém forrását mindig kívül keresem, akkor a világ fogja eldönteni, mikor lehetek békében. Ha viszont felismerem, hogy a csend bennem is létezik, akkor nem kell többé arra várnom, hogy minden tökéletes legyen. Lehet körülöttem vihar, miközben bennem van egy pont, amely nem harcol vele. Nem azért, mert feladtam, hanem mert megértettem: nem minden vihart kell legyőzni. Van, amelyiken egyszerűen keresztül kell menni.
Talán végül ez az egyik legegyszerűbb, mégis legnehezebb zen tanítás. Nem kell megszereznünk a békét. Nem kell eljutnunk hozzá. Nem kell kiérdemelnünk.
Csak abba kell hagynunk, hogy mindig máshol keressük.
Mert lehet, hogy egész életünkben hazafelé tartunk – és egyszer csak felismerjük, hogy amit otthonnak kerestünk, végig velünk jött.
🐺
...
Azt mondják, megváltoztam. Remélem, igazuk van.
„Régen nem ilyen voltál.”
Érdekes mondat. Sokszor úgy hangzik, mintha valami hibát kellene beismernünk. Mintha tartoznánk a világnak azzal, hogy életünk végéig ugyanazok maradunk.
Ugyanazokkal a szokásokkal. Ugyanazokkal a válaszokkal. Ugyanazokkal a csendben lenyelt mondatokkal.
Legyél az, akit megszoktak. Aki kiszámítható. Aki ugyanazon nevet, ugyanarra bólint, és lehetőleg ugyanott húzza meg a saját határait, ahol régen.
Csak közben eltelik tíz, húsz év.
Elveszítünk embereket, akikről valahogy azt hittük, mindig itt lesznek. Hozunk döntéseket, amelyeket később megbánunk. Elérünk célokat, amelyekről kiderül, hogy nem adnak annyit, amennyit vártunk tőlük. És néha egy teljesen hétköznapi pillanatban megértünk valamit, amit előtte évekig hiába próbáltak elmagyarázni nekünk.
Tényleg az lenne a természetes, hogy ebből semmi nem látszik rajtunk?
Én sem ugyanaz vagyok, aki húsz éve voltam. Bizonyos dolgokat ma már másképp csinálnék. Vannak viták, amelyekbe nem mennék bele. Mondatok, amelyeket nem mondanék ki. És vannak olyanok is, amelyeket sokkal hamarabb kimondanék.
Ma már jobban érzem az idő súlyát. Azt, hogy egy elhalasztott beszélgetés, egy kihagyott találkozás vagy egy évek óta dédelgetett terv nem marad örökké ugyanúgy elérhető.
Talán ezért is jelent egyre többet egy hajnal, amikor elindulok futni. Még alszik a város, a levegő hideg, az első kilométereken nehezen mozdul a testem. Aztán lassan elcsendesedik bennem az is, amit előző este még képtelen voltam letenni.
Ott van időm meghallani, mi foglalkoztat valójában. Néha egy kérdést viszek magammal, és válasz nélkül érek haza. De már az is számít, hogy végre figyeltem rá.
Egy erdei ösvény, néhány óra csend, egy hosszú út sok mindent át tud rendezni az emberben. Megmutatja, mennyire kevés kell egy jó pillanathoz. És azt is, mennyi fölösleges terhet képesek vagyunk magunkkal cipelni.
Ezeknek a tapasztalatoknak helyet akarok adni az életemben.
Persze ezt kívülről nem mindenki érti.
Van, akinek túl sok a futás. Túl nagy a következő terv. Túl furcsa, hogy miért akarok megint elindulni valahová, amikor végre nyugton is maradhatnék.
Megértem, hogy annak, aki másban talál örömöt, ez nehezen átélhető. Nekem is tanulnom kell, hogy mások egészen másképp tudnak jól lenni. De szeretném, ha nekem is jutna ennyi szabadság.
Hogy lehessen fontos valami akkor is, ha nem mindenki érti. Hogy vállalhassak egy célt anélkül, hogy minden alkalommal meg kellene védenem, miért jelent nekem ennyit.
Néha a változás egészen apró dolgokon látszik. Egy meghívásra már nemet mondasz. Egy bántó megjegyzésen már nem nevetsz együtt a többiekkel. Valamiről, amit korábban szó nélkül elfogadtál, most elmondod, hogy neked nem jó.
És a környezeted meglepődik.
Te talán évek óta érlelted magadban azt az egy mondatot. Ők csak most hallják először.
Közben persze nekem is van mit tanulnom. Attól, hogy változom, még nem lesz automatikusan igazam. Meg kell hallanom, ha valakit megbántok. Figyelnem kell azokra, akik fontosak nekem. A céljaim mellett észre kell vennem azt is, ha valakinek éppen rám lenne szüksége.
A „most már ilyen vagyok” nem lehet felmentés mindenre.
Szeretném tudni megkülönböztetni azt, amikor kiállok magamért, attól, amikor egyszerűen csak makacs vagyok. És szeretnék elég nyitott maradni ahhoz, hogy ezt más is elmondhassa nekem.
De örökké egy régi önmagamhoz sem akarok igazodni csak azért, mert azt már mindenki megszokta.
Sokáig tudunk szerepekben maradni. Mi vagyunk az erős ember, aki mindent kibír. A megbízható, aki mindig ráér. A békítő, aki inkább hallgat. Akihez mindenki fordulhat, és akitől senki nem kérdezi meg, hogy ő hogy van.
Egy idő után már mi magunk is elhisszük, hogy csak így lehet szeretni bennünket.
Pedig szeretném azt gondolni, hogy egy kapcsolat elbírja, ha időnként újra meg kell ismernünk egymást. Ha megkérdezzük: mi lett mostanában fontos neked? Miért gondolod ezt másképp? Mi történt veled, amiről talán nem is tudok?
Mert aki régen ismert, az egy korábbi énemet ismeri.
Az is én voltam. Nem tagadom meg. Az akkori tudásommal, félelmeimmel, vágyaimmal próbáltam élni. Sok mindent neki köszönhetek, és jó néhány hibájának a következményeit is én viselem.
Csak azóta történt velem egy élet.
Úgyhogy ha azt mondod, megváltoztam, valószínűleg igazad van.
Remélem, van bennem több bátorság ahhoz, hogy vállaljam, ami fontos. Több türelem ahhoz, hogy meghallgassak valakit, akivel nem értek egyet. Kevesebb késztetés arra, hogy minden vitát megnyerjek. És több figyelem azokra a pillanatokra, amelyek mellett régebben elsiettem.
Nem mindig sikerül. Van, hogy visszacsúszom a régi reakcióimba. Van, hogy csak utólag veszem észre, mit kellett volna másképp.
De szeretném, ha tíz év múlva is lenne mit másképp látnom. Ha tudnék még tanulni, bocsánatot kérni, újrakezdeni. Ha lenne bátorságom elindulni egy olyan úton is, amelyet ma még el sem tudok képzelni.
És ha majd akkor valaki azt mondja, hogy „régen nem ilyen voltál”, remélem, lesz okom mosolyogni rajta.
Neked mondták már, hogy „régen nem ilyen voltál”?
Mi változott benned, amit mások nehezen fogadtak el?
🐺
...
A böngészési élmény fokozására, valamint a forgalom elemzése érdekében sütiket (cookie) használunk. Az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhat a sütik használatához.