Ma, pénteken pont egy hete.
Egy hete, hogy a testem az elszenvedett baleset miatt azt mondta: elég.
Egy hete, hogy a térdem felkiáltott, miközben a lelkem még tovább akart menni.
Egy hete, hogy a 21. nap végén, 1.100 kilométer után, az út 41%-ánál el kellett engednem a Kékkört.
De vajon tényleg elengedtem?
A zen szerint az út nem a láb alatt húzódik, hanem a szívben lüktet. Az út ott van, ahol vagy. Az út az, amit az elme elenged, és amit a lélek megőriz. És most, hogy ülök a csendben, hallgatom a fák susogását az ablakon túl, érzem: az út nem hagyott el. Csak formát váltott.
A farkas bennem nem bukott el. Csak leült. Figyel. Lélegzik. Vár.
Mert van úgy, hogy a tanítás nem a hegytetőn vár, hanem a fájdalomban. Van úgy, hogy nem a csúcson világosodunk meg, hanem térdre rogyva, a porban. Ahol az ego meghajol, ott születik az alázat. Ahol a cél elveszik, ott nyílik ki a jelen. A fájdalom, ha elfogadjuk, nem büntetés, hanem kapu.
Az elmúlt három hét alatt testemből szobrot faragott a gyaloglás. A napok ütemes lépésekké váltak, a gondolatok pedig egyszerű jelenlétté oldódtak. És most, hogy egy mozdulatlanságba dermedt térd megálljt parancsolt, nem maradt más, csak a puszta Lét.
A gyaloglás során minden nap levetkőztem valamit: egy régi gondolatot, egy félelmet, egy kétséget. És ahogy lépésről lépésre haladtam, egyre közelebb kerültem önmagamhoz. A csenddel. A fájdalommal. A valódi valósággal. És most, hogy nem mozdul a lábam, a belső utazás folytatódik: befelé. Mélyebbre. Ott, ahol nem kilométereket számolunk, hanem lélegzeteket.
Most megtanulok újra hallgatni. Nem csak a természet szavára, hanem arra, amit a testem mond. Arra, amit a lélek suttog. Arra, amit a csend elrejt a zaj elől. Ez az idő most nem a haladásé. Hanem a megértésé. A visszatekintésé. A gyógyulásé.
A farkas most nyalogatja sebeit. Nem acsarkodik, nem vicsorog az Ég felé. Csak van.
A Zen tanítása szerint: „Ha sétálsz, csak sétálj. Ha ülsz, csak ülj. De főleg: ne ingadozz.”
Most ülök. És tanulok ülni.
Azt hittem, a Kékkör adja majd meg a bizonyosságot. Most látom: a bizonytalanság az igazi mester. A sérülés egy kapu. Egy kérdés: ki vagyok, ha nem megyek tovább?
És a válasz… csend.
De ebben a csendben ott rejlik az ígéret is: a visszatérésé. Az újrakezdésé. A farkasé, aki most pihen, de nem alszik el. Csak gyűjti az erejét.
„Az út nem tűnt el.
Csak belépett belém.”
Az Út Magányos Farkasa
🐺🚶⛰🫶
