Vannak napok, amikor csak egy kis körre indulok. Egy óra, talán kettő, csak a közeli fákig, a vízpartig, egy kutyasétáltatás vagy amíg a nap lassan átbillen a horizont peremén. És vannak napok – sőt, egész napok vagy heteken át tartó időszakok – amikor semmi mást nem teszek, csak megyek. Lépés a lépés után. És ezekben a hosszú gyaloglásokban, ezekben a végtelen órákban nyílik ki igazán az, aki vagyok.
A gyaloglás számomra nem mozgás, hanem állapot. Egyfajta imádság, amelyet nem szavakkal mondok, hanem a lábam alá gördülő kövekkel, az izzadtságcseppek halk koppanásával, és a szívem dobbanásaival. A gyaloglás az az ösvény, amelyen nem csak haladok, hanem visszatalálok igazi önmagamhoz. Minden megtett kilométer nem a világból vesz el, hanem önmagamból mutat meg még többet.
Amikor órák óta gyalogolok, és már minden gondolat elfogyott, akkor jön elő az, aki valóban bennem él. A farkas. A hallgatag, türelmes, éber lélek, aki nem kérdez, csak figyel. És ott, az erdőben, a mezőn vagy a hegygerincen – teljesen mindegy, merre visz az út – ott tisztul le minden. Ott nincsenek elvárások, nincsenek szerepek, csak én vagyok és az út, meg talán egy szál fűszál, ami a semmiből integet rám.
Nem azért gyalogolok, hogy eljussak valahova. Azért gyalogolok, hogy megérkezzek – magamba. Mert ha egy ideig nem megyek, nem lépkedek, nem mozdul a testem a tájjal együtt, akkor elmosódnak a vonalak bennem. Olyan vagyok, mint egy térkép, amin elfelejtettek határokat húzni. Csak akkor leszek újra világos és határozott, ha lépteim rendet vágnak bennem.
A hosszú gyaloglás egy idő után nem kifáraszt, hanem kiüresít. Eltűnik az „én”, eltűnik a nevem, a történetem, a múltam és a jövőm is. Csak a pillanat marad, a mozgás, a légzés, a szívverés. És ez a kiüresedés nem félelmetes, hanem végtelenül tiszta. Mint amikor egy tó felszíne kisimul, és végre tükrözni tudja az eget.
És ott, abban a csendben, abban a „nincs-semmi”-állapotban, megtörténik valami. Az egység. Már nem a farkas vagyok, aki az erdőben jár – hanem magam vagyok az erdő. Nem én járok a hegyen – hanem a hegy jár bennem. A gyaloglás ebben a mélységben nem más, mint maga a megvilágosodás: a felismerés, hogy minden Egy. Nincs külön test és táj, nincs külön gondolat és csend – minden ugyanabból a forrásból fakad.
És mégis… az egész ilyen egyszerű. Csak gyalogolni kell. Lépni egyet. Majd még egyet. És nem kérdezni, nem tervezni, nem értelmezni. Csak lenni. Mert ha valamihez valóban nincs szükség semmire – sem pénzre, sem sikerre, sem engedélyre – az a gyaloglás. A legszabadabb, legtisztább létezési forma, amit ismerek.
Ezért mondom: a gyaloglás maga az élet.
Nem azért élek, hogy gyalogolhassak. Gyalogolok – mert ez az életem.
Talán másoknak csak gyaloglás. Talán másoknak unalmas, lassú haladás. Nekem azonban ez az éltető ritmus, amiből újra és újra megszületek.
Ha valaki megkérdezi, miért megyek… csak annyit mondok:
„Azért, mert ha nem megyek, nem vagyok.”
„Nem keresek semmit, nem várok semmit. Csak megyek. Mert amikor megyek, akkor vagyok az, aki vagyok. A farkas nem magyarázza, miért üvölt – csak halld meg őt.”
Az Út Magányos Farkasa
