„Életemben a legjobb tanácsot apám adta.
Azt mondta:
Csinálhatsz bármit, csak 65 évesen ne úgy ébredj fel, hogy azon gondolkodsz, mit kellett volna kezdened az életeddel.”
George Clooney
A mai nap megint különleges.
Ma lenne 76 éves.
A „Jakab Laci”, ahogy a faluban hívták.
Az Édesapám.
Tíz éve és négy hónapja nincs itt fizikailag.
65 éves volt, csak nyolc hónappal múlt 65, amikor elment.
Az érzelmeiről, a nagy terveiről ritkán beszélt.
Szinte soha.
Ő inkább tette a dolgát.
Csendben.
Nagy szavak nélkül.
Soha nem magáért.
Mindig a közösségért.
Segíteni akart.
Nem érdekelte a bőrszín, a vallás, a nemzetiség vagy a társadalmi rang.
Mindenkihez tudott szólni.
És mindenkinek tudott tanácsot adni.
Rendíthetetlen elvei voltak.
Vastag oszlopokon álltak.
Nem inogtak.
Sok döntését csak most, évekkel később értem igazán.
Vagy csak vélem érteni.
Túrázni is vele voltam először.
Ahogy közeledik ez a nap, mindig eszembe jut a Topolyai-tó.
Negyven éve még nem hívtuk ezt túrázásnak.
Csak mentünk.
Az Öcsém, Apa és én.
Másokkal együtt megkerültük a tavat.
Talán 14 kilométer lehetett.
Akkor végtelennek tűnt.
Ma már tudom, hogy az volt az első igazi lépésem.
Emlékszem a kitűzőre, amit a végén kaptunk.
Kincsként őriztem, mert bizonyította, hogy körbejártam a tavat.
A kitűző már nincs meg.
De az emlék itt van bennem.
És az út is, amit akkor kezdtem el.
Sokszor gondolok arra, hogy vajon ő felébredt-e valaha úgy 65 évesen, hogy maradt benne „mi lett volna, ha”.
Attól félek, hogy igen.
Úgy gondolom, hogy rengeteg kimondatlan terve volt még.
Mégis részben az ő csendes példája miatt lett az út az életem része.
Talán ezért nem félek elindulni újra és újra.
Talán ezért merem a saját ösvényemet járni.
Tudom, hogy ha fizikailag nem is vagy itt, valahonnan látod.
Látod a hegyeket, a hosszú kilométereket, Nepált, a Kékkört, az összes lépést.
És én csak remélni tudom, hogy amikor rám nézel, azt látod:
nem halogatom az életem.
Boldog születésnapot, Apa!
Hiányzol!
Az első 14 kilométert veled tettem meg.
A többit már viszem tovább.
