
A “titkos tanítások”
Vannak dolgok, amiket nem lehet megtanulni az internetről.Csak azoktól, akik már megjárták az utat. A

Vannak dolgok, amiket nem lehet megtanulni az internetről.Csak azoktól, akik már megjárták az utat. A

„A végtelen csak a kezdet volt.” “Infinity was just the beginning.” „Az álmaid nagyságának mindig

Van valami, amit még mindig tanulnom kell: elfogadni, amikor valaki azt mondja, hiszek benned, és

Újabb támogató csatlakozik hozzám a jövő évi útra: a szegedi Eszik Optika. És ez a

Újabb szám. Eddig volt 33.Aztán jött 2 800 000.Most pedig itt van a következő: 79.

Ezt most nagyon jó érzés leírni. A HOKA úgy döntött, hogy mellém áll, és hivatalos

Ma éjjel 2:15-kor keltem.Pár óra alvás után.Csendben, ahogy az ember akkor kel, amikor egy nagy

Még ma is gyakran álmodom Nepállal.A Himalájával.A végtelen völgyekkel, ahol a levegő vékony, a csend

„Nem akkor fejlődünk, amikor minden könnyű, hanem akkor, amikor kihívásokkal nézünk szembe.” Az ember hajlamos

Ma reggelre fájdalommal ébredtem.A bal oldalon feszült a derekam a legjobban, mint egy túlhúzott íj

Néha nem az útvonal vagy a táv a lényeg, hanem az, hogy kik lépnek melletted

Egy hét.Pontosan egy hét választ el attól, hogy újra úton legyek. Jövő szombaton, november 15-én

Ma délelőtt volt egy közös, ismerkedős futás az Amnesty International Magyarország futótársaimmal a Margit-szigeten. Két

Ma elindítottam egy gyűjtést egy olyan ügyért, ami szerintem mindannyiunkat érint. Lépésről lépésre a magyar

Van az a pont, amikor az élet egy kicsit túl sok lesz. Túl sok gondolat.Túl

Hihetetlen megtiszteltetés ért ma. Beválasztottak a Amnesty International Magyarország futócsapatába, és a csapattal együtt fogjuk

„A lábad bírja a távolságot. A tüdőd képes lépést tartani.De amikor a kilométerek nehezednek, az

„A fegyelem nem azt jelenti, hogy mindig könnyű elindulni.Hanem azt, hogy akkor is elindulsz, amikor

Az erdő csendjében már megtanultam, hogy nem kell figyelnem a sakálok hangjára. Ha minden zajra

Azt hiszem, semmi sem az. A sérülésem, az, hogy meg kellett állnom az úton –

Néhány napja újra összeszorult szívvel olvastam a hírt: egy anyamedvét lőttek le Romániában, aki három

Van egy út, amit kevesen választanak. Nem azért, mert ne lenne járható, hanem mert nem

Nem azért vagyok magányos farkas, mert ne lenne kivel mennem. Hanem mert ezen az úton

Nem mindig látod az utat. Sokszor csak a köd van, az eső, a fájdalom, a
Amikor elhallgat az elme, megszólal a világ
Az Út Magányos Farkasa – gondolatok a csendről, a megértésről és a zen útjáról
„Hagyd abba a beszédet, hagyd abba a gondolkodást, és nem marad semmi, amit ne értenél.”
Szeng-can (Seng-ts’an), a harmadik kínai zen pátriárka
Van egy különös ellentmondás az emberi létezésben. Minél inkább meg akarjuk érteni a világot, annál inkább elveszünk a róla alkotott gondolatainkban. Minél több választ keresünk, annál több kérdés születik bennünk. Minél görcsösebben próbáljuk megfejteni az élet értelmét, annál távolabb kerülünk magától az élettől. Pedig talán nincs is semmi, amit meg kellene fejtenünk. Talán a világ nem egy megoldásra váró rejtvény. Talán az élet nem egy probléma, amelyet meg kell oldanunk, hanem egy valóság, amelyet egyszerűen meg kell élnünk.
A zen buddhizmus egyik legmélyebb tanítása éppen erre mutat rá. Nem azért nem látjuk a valóságot, mert túl keveset gondolkodunk, hanem mert túlságosan ragaszkodunk ahhoz, amit gondolunk róla. Folyamatosan értelmezünk, összehasonlítunk, ítélkezünk. Ez jó, az rossz. Ez helyes, az helytelen. Ezt szeretem, azt elutasítom. Ez boldoggá tesz, attól szenvedek. És miközben ezeket a láthatatlan határokat húzzuk magunk köré, észrevétlenül elszakadunk attól az egyszerű, osztatlan valóságtól, amelyben valójában mindig is léteztünk.
Pedig a szélnek nincs szüksége arra, hogy megértsük, miért fúj. A folyónak nincs szüksége arra, hogy elmagyarázzuk, merre tart. A fának nem kell tudnia, miért növekszik az ég felé. A nap nem azért kel fel, mert valaki értelmet adott a felkelésének. Mindez egyszerűen történik. Tökéletes természetességgel. És mi, emberek, akik ugyanennek a világnak vagyunk a részei, mégis újra és újra megpróbálunk valami különálló jelentést találni abban, ami már önmagában teljes.
Szung Szán zen mester tanításaiban újra és újra visszatér a „nem tudom” elméje. Ez nem a tudatlanság dicsérete, és nem is a gondolkodás elutasítása. Sokkal inkább annak felismerése, hogy a fogalmaink, a véleményeink és a meggyőződéseink nem azonosak a valósággal. Amikor azt mondjuk, hogy „nem tudom”, egy pillanatra elengedjük a kényszert, hogy mindenre magyarázatot találjunk. Nem akarjuk többé birtokolni az igazságot. Egyszerűen nyitottá válunk arra, ami éppen előttünk van.
És ebben a nyitottságban valami egészen különös történik. A világ nem változik meg. Csak megszűnik közöttünk és a világ között az a fal, amelyet a saját gondolatainkból építettünk.
Sokszor tapasztalom ezt a hosszú, magányos útjaimon. Amikor már órák óta haladok, amikor a testem fáradt, amikor a kilométerek elveszítik a jelentőségüket, és már nem érdekel, mennyi van mögöttem vagy mennyi vár még rám. Egyszer csak elcsendesedik valami. Nem keresek választ, nem tervezem a következő napot, nem elemzem a múltat. Nem akarok gyorsabb lenni, erősebb lenni, jobb lenni. Csak megyek. Egyik láb a másik után. Lélegzem. Hallom a talpam alatt az ösvényt, a levelek zizegését, a madarak hangját. És abban a pillanatban nincs külön ember, aki halad, és nincs külön út, amelyen haladnia kellene. Csak a járás van. Csak a jelen pillanat. Csak az, ami éppen ilyen.
Talán ezért is olyan különleges számomra az út. Mert a hosszú kilométerek nemcsak a testet fárasztják el, hanem időnként az elmét is kifárasztják a saját végtelen fecsegéséből. Lehullanak a szerepek, a félelmek, az elvárások. Egy idő után már nem számít, ki vagyok, mit értem el, mit gondolnak rólam mások, vagy mit szeretnék még bizonyítani. Nem marad más, csak a következő lépés. És ebben az egyszerűségben néha sokkal több igazság rejlik, mint ezer elolvasott könyvben vagy tízezer kimondott szóban.
De fontos megérteni valamit. A zen nem azt tanítja, hogy soha többé ne gondolkodjunk. Hiszen a gondolkodás csodálatos eszköz. Szükségünk van rá, amikor dolgozunk, tervezünk, tanulunk, vagy éppen segítünk valakinek. A probléma nem a gondolatok létezésével kezdődik, hanem akkor, amikor rabjaikká válunk. Amikor már nem mi használjuk a gondolatainkat, hanem azok uralkodnak rajtunk. Amikor képtelenek vagyunk egyszerűen jelen lenni anélkül, hogy mindent megítélnénk, megmagyaráznánk vagy meg akarnánk változtatni.
A szabadság nem a gondolatok hiánya. A szabadság az, amikor már nem kell minden gondolatunknak hinnünk.
És talán a csend sem azt jelenti, hogy megszűnnek körülöttünk a hangok. Hiszen az erdő sem néma. A folyó sem hallgat. A szél is beszél a fák között. A valódi csend sokkal mélyebb ennél. Az a belső állapot, amelyben már nem akarunk minden pillanatot valami mássá alakítani. Amikor nem menekülünk a jelenből a múlt emlékeibe vagy a jövő elképzelt lehetőségeibe. Amikor nem akarunk máshol lenni, mások lenni, más életet élni.
Mert mennyi szenvedést okozunk magunknak azzal, hogy állandóan valami mást akarunk, mint ami van! Ha esik, napsütést kívánunk. Ha meleg van, hűvöset szeretnénk. Ha egyedül vagyunk, társaságra vágyunk. Ha emberek vesznek körül, csendre és magányra. Ha elértünk valamit, máris a következő célt keressük. És közben észrevétlenül eltelik az életünk, mert mindig valahol máshol keressük azt, ami csak itt és most található meg.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne legyenek céljaink, álmaink vagy törekvéseink. Én magam is újra és újra olyan kihívások elé állítom magam, amelyek messze túlmutatnak a kényelmen és a megszokáson. De egyre inkább érzem, hogy a célhoz vezető út és a célhoz való ragaszkodás két egészen különböző dolog. Lehet teljes erőből haladni valami felé úgy is, hogy közben nem veszítjük el a jelen pillanatot. Lehet küzdeni anélkül, hogy háborút vívnánk önmagunkkal. Lehet törekedni valamire anélkül, hogy azt hinnénk, csak akkor leszünk teljesek, ha egyszer elérjük.
És talán éppen itt találkozik a zen tanítása azzal, amit a hosszú utak során magam is megtapasztaltam.
Nem kell minden lépésnek külön értelmet adni.
Nem kell minden nehézségből tanulságot gyártani.
Nem kell minden kérdésre választ találni.
Néha elegendő egyszerűen megtenni a következő lépést.
Aztán a következőt.
És az azután következőt.
Szeng-can szavai számomra nem valamiféle misztikus ígéretet hordoznak arról, hogy ha elhallgatunk, egyszer csak mindent tudni fogunk a világról. Sokkal inkább arra emlékeztetnek, hogy a megértésnek létezik egy olyan mélysége, amelyhez már nem a gondolatokon keresztül vezet az út. Amikor nem kívülről próbáljuk szemlélni az életet, hanem felismerjük, hogy mi magunk is az élet vagyunk. Nem különálló megfigyelők, hanem részei annak a határtalan egésznek, amelyet oly kétségbeesetten próbálunk megérteni.
És amikor ezt akár csak egyetlen pillanatra is megtapasztaljuk, talán már nincs szükségünk több magyarázatra.
A hegy egyszerűen hegy.
A folyó egyszerűen folyó.
A szél egyszerűen szél.
És mi egyszerűen itt vagyunk.
Élünk.
Lélegzünk.
Éppen ilyen.
Talán ennyi az egész.
És talán ez minden.
🐺 Az Út Magányos Farkasa
...
„A forma üresség; az üresség forma.” – Szív-szútra
Talán nincs még egy mondat a buddhista tanításokban, amely ennyire rövid lenne, és közben ennyire könnyű lenne félreérteni. Mert amikor azt halljuk, hogy „üresség”, ösztönösen a semmire gondolunk. Arra, hogy valami nincs. A Szív-szútra azonban nem ezt mondja. Az üresség nem a létezés hiánya, hanem annak felismerése, hogy semmi sem létezik önmagában, önmagától és változatlanul. Minden, amit látunk, érzünk és annak nevezünk, ami, számtalan más dolog találkozásából született. És amikor ezek a feltételek megváltoznak, az a valami is megváltozik.
Nézzünk rá akár saját magunkra. Hol van az az „én”, amelyikről olyan biztosan állítjuk, hogy létezik? A testünk folyamatosan változik. A gondolataink jönnek és eltűnnek. Az érzéseink reggel még egészen mások lehetnek, mint este. A tegnapi félelmeink közül néhány ma már nevetségesnek tűnik, miközben azok a dolgok, amelyekről valaha azt hittük, nélkülük nem tudunk élni, talán már nincsenek is velünk. Mégis görcsösen próbálunk egy állandó történetet készíteni magunkból: ilyen vagyok, ezt értem el, ezt veszítettem el, ez az enyém. A zen pedig csendesen megkérdezi: biztos vagy benne?
Az üres csésze a képen gyönyörű példája ennek. A csésze éppen azért használható, mert üres. Ha teljesen tömör volna, elveszítené azt, amiért csészének nevezzük. A hiány tehát nem a csésze hibája. Az üressége része annak, ami a csészét csészévé teszi. Ugyanez igaz ránk is. Nem attól vagyunk teljesek, hogy minden helyet megtöltünk magunkban válaszokkal, tervekkel, eredményekkel, emlékekkel és bizonyosságokkal. Néha éppen akkor válik láthatóvá valami igazán fontos, amikor marad bennünk hely.
És ebből következik a kép másik mondata is: semmi sem létezik önmagában; minden valami máson keresztül keletkezik. Egyetlen lépésünk sem kizárólag a miénk. Benne van azok munkája, akik cipőt készítettek nekünk, azoké, akik utat építettek, azoké, akik megtanítottak járni, azoké, akik szerettek, és még azoké is, akik fájdalmat okoztak. Benne van a föld, amely megtart, az eső, amely vizet adott, a növény, amely táplált, és megszámlálhatatlan olyan élet, amelyről soha nem fogunk tudni. Amit olyan büszkén „én”-nek nevezünk, valójában kapcsolatok végtelen hálója.
Talán ezért felszabadító ez a tanítás. Ha nincs változatlan én, akkor nem kell örökké annak maradnunk, akik tegnap voltunk. Ha semmi sem állandó, akkor a fájdalom sem az. A kudarc sem az. A siker sem az. A test ereje sem. A gyengesége sem. A hegy, amely ma legyőzhetetlennek látszik, egyszer mögöttünk lesz. És az út, amelyről azt hittük, hogy soha nem ér véget, egyszer egyetlen emlékké zsugorodik bennünk.
A forma üresség. Az üresség forma.
Nem két külön világ. Nem azt jelenti, hogy semmi sincs.
Azt jelenti, hogy minden van – csak semmi sem úgy van, ahogyan görcsösen szeretnénk megtartani.
És amikor ezt valóban megértjük, talán már nem kell annyira kapaszkodnunk.
Csak menni.
Amíg van út.
🐺
...
A béke nem valahol máshol van
„A béke belülről fakad.
Ne keresd önmagadon kívül.”
zen tanítás
Sokáig azt hisszük, hogy majd akkor leszünk nyugodtak, ha végre minden a helyére kerül. Ha megoldódnak a problémák, ha kevesebb lesz a teher, ha elérjük azt, amiért olyan régóta dolgozunk. Majd ha megérkezünk. Majd ha elcsendesedik körülöttünk a világ. És közben észre sem vesszük, hogy olyan feltételekhez kötjük a békénket, amelyek fölött valójában alig van hatalmunk. Mert a világ ritkán csendes. Mindig lesz valami, ami változik, valaki, aki elmegy, valami, ami fáj, egy újabb cél, egy újabb félelem, egy újabb hegy, amely előttünk emelkedik.
A zen talán éppen arra tanít, hogy nem kell megvárnunk, amíg elhallgat a világ. Nekünk kell megtalálnunk azt a helyet önmagunkban, amely a zaj közepén is csendes marad. Ez nem azt jelenti, hogy többé nem leszünk dühösek, szomorúak vagy bizonytalanok. Nem azt jelenti, hogy közömbössé válunk. Éppen ellenkezőleg. A belső béke nem az érzések hiánya, hanem annak felismerése, hogy egyik érzés sem marad örökké. Jönnek és mennek, mint a felhők az égen. Mi pedig hajlamosak vagyunk minden egyes felhőről azt hinni, hogy maga az ég.
Talán ezért olyan különös az út is. Az ember elindul, mert azt gondolja, hogy valamit odakint keres. Egy célt, egy választ, egy határt, amelyen túl végre megérti önmagát. Megtesz száz, ezer vagy akár több ezer kilométert, felmászik hegyekre, ázik, fázik, elfárad, fáj mindene, és közben lassan lehullanak róla azok a dolgok, amelyekkel addig elfedte saját magát. Aztán egyszer csak rájön: nem azért kellett ilyen messzire mennie, mert a válasz messze volt. Hanem azért, mert neki kellett elcsendesednie annyira, hogy meghallja azt, ami mindig is benne volt.
A képen ülő ember körül szinte tökéletes a nyugalom. Csendes a víz, a hegyeket köd öleli, felkel vagy lenyugszik a nap. Könnyű azt gondolni, hogy ilyen helyen könnyű békében lenni. De az igazi próba nem ez. Hanem megtartani valamit ebből a csendből akkor is, amikor megszólal az ébresztő, amikor fáj a láb, amikor valaki megbánt, amikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy terveztük, vagy amikor az előttünk álló út szinte lehetetlennek látszik. A meditáció nem ér véget akkor, amikor felállunk a párnáról. Talán éppen akkor kezdődik.
És van ebben egy különös szabadság. Ha a békém forrását mindig kívül keresem, akkor a világ fogja eldönteni, mikor lehetek békében. Ha viszont felismerem, hogy a csend bennem is létezik, akkor nem kell többé arra várnom, hogy minden tökéletes legyen. Lehet körülöttem vihar, miközben bennem van egy pont, amely nem harcol vele. Nem azért, mert feladtam, hanem mert megértettem: nem minden vihart kell legyőzni. Van, amelyiken egyszerűen keresztül kell menni.
Talán végül ez az egyik legegyszerűbb, mégis legnehezebb zen tanítás. Nem kell megszereznünk a békét. Nem kell eljutnunk hozzá. Nem kell kiérdemelnünk.
Csak abba kell hagynunk, hogy mindig máshol keressük.
Mert lehet, hogy egész életünkben hazafelé tartunk – és egyszer csak felismerjük, hogy amit otthonnak kerestünk, végig velünk jött.
🐺
...
A böngészési élmény fokozására, valamint a forgalom elemzése érdekében sütiket (cookie) használunk. Az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhat a sütik használatához.