Még ma is gyakran álmodom Nepállal.
A Himalájával.
A végtelen völgyekkel, ahol a levegő vékony, a csend pedig vastagabb, mint bárhol máshol a világon.
A teaházak füstszagú szobáival, ahol az éjszaka hidege befurakszik a falak közé, és a holdfény úgy siklik végig a csúcsokon, mintha maga az Ég simítaná végig a földet.
Álmodom a lélegzetemmel, ahogy küzd a ritka levegőben az oxigénért.
Álmodom a jéggel, ami roppan a bakancsom alatt.
És újra és újra visszatérek arra a napra — arra a napra, amikor megmásztam az Island Peaket.
A 6.189 méteres csúcs nem csak egy pont volt a térképen.
Az volt a pillanat, amikor megértettem, hogy az út soha nem ér véget.
Hogy minden hegy egy újabb kérdés, minden csúcs egy újabb felismerés, és minden lépés egy döntés, hogy tovább megyek.
Hogy túl tudom lépni önmagam.
A félelmeim, a hiedelmeim, a teljesítményem határait.
Ott fent, ahol a világ már szinte hallgat, és csak a szél beszél, valami végérvényesen megváltozott bennem.
Talán azóta sem jöttem le igazán onnan.
Csak a testem tért vissza, de a lelkem még mindig ott kóborol a gleccseren, a hóviharok és a kövek között.
A farkas bennem még mindig ott üvölt a csúcs alatti jégen — nem győzelmet, hanem hálaéneket.
Mert nem a hegyet győztem le, hanem önmagam határait.
Most, hónapokkal később itt vagyok a síkságon.
Az álmok azonban nem engednek.
Sokszor éjjel visszavisznek oda, ahol az ég közelebb van, ahol a fagy szent, és a lélegzet maga az ima.
De tudom, hogy az út nem csak felfelé vezethet.
Előbb vissza kell térnem idehaza a saját ösvényemhez.
A Kékkör vár rám.
Ez a következő nagy próbatétel, az én magyar zarándoklatom.
Egy újabb út, amin újra meg kell ismernem önmagam, lépésről lépésre, naponként, kilométerről kilométerre.
És tudom, hogy valahol ott, a Kékkör mély erdőiben, a dombok közt és az esőben ázó földutakon, megint hallani fogom a hegyek hívását.
A farkas újra meg fogja emelni a fejét, és felnéz az égre — arra, amerre a Himalája rejtőzik a felhők mögött.
És akkor tudni fogom, hogy vissza kell mennem.
Mert a hegy nem enged.
Csak vár.
Egy nap újra ott leszek.
Nem ugyanaz az ember, de ugyanazzal a lélekkel fogok menni.
A farkas újra megindul majd kelet felé, a hó és a kő birodalmába, oda, ahol minden lépés imádság, és minden csend válasz.
Addig pedig itt, a Kékkörön, újra megtanulom, hogy minden ösvény — bármilyen alacsony vagy magas is — ugyanoda vezet:
vissza önmagamhoz.
Jövő tavasz – Kékkör egyben.
Újra az elejétől.
Nepál?
Remélem másfél év múlva.
