Ma éjjel 2:15-kor keltem.
Pár óra alvás után.
Csendben, ahogy az ember akkor kel, amikor egy nagy út előtt áll.
3:25-kor vonatra szálltam Szegeden, és elindultam Szárliget felé, hogy a 7:30-as rajtra odaérjek.
De ez az indulás most más.
Mert őszinte leszek:
lelkileg nagyon nem vagyok jól.
Nem csak egy kicsit. Nagyon nem.
Napok óta érzem, hogy valami szorít belül, mintha a mellkasomban lakna egy súly, ami nem enged levegőt venni.
A testedzés megy. A lábak rendben vannak. A szív ritmusa is. És a térdem sem fáj.
De a lélek… az most fáradt.
És bármennyire készültem is az ISZINIK 100 száz kilométerére, érzem, hogy ebben az állapotban nem bírnám végigvinni a mentális nyomást.
A szintet, a sötétet, a hosszú éjszakát, a hullámvölgyeket.
A test bírná.
De a lélek… most nem.
Ezért valószínű, hogy ma „csak” az ISZINIK 50-et fogom megcsinálni.
Ötven kilométert.
Ez is sok.
Ez sem kevés.
Főleg így.
Feladás ez?
Sokan talán annak mondanák.
De én nem hiszem, hogy az.
Feladás az, amikor el sem indulsz.
Amikor betakarózol, lehúzod a rolót és hagyod, hogy a világ nélküled menjen tovább.
Amikor hagyod, hogy legyőzzön a félelem, a fáradtság, a belső sötét.
De én most is felálltam, kimentem a hidegbe, felültem a vonatra, elmegyek a rajtba, és nekivágok az útnak.
A táv fele is út.
A küzdelem fele is küzdelem.
És most ennyire van erő.
Nem az izmokban, hanem belül.
Néha nem az a legnagyobb bátorság, hogy száz kilométert futsz és gyalogolsz.
Hanem az, hogy kimondod:
„ma eddig bírom, de azért megyek így is.”
Most belül olyan sötétség hullámzik, amit nem lenne bölcs egy egész éjszakán át a hegyekre vinni.
Az erdő csendje sok mindent megtart, de most túl nagy bennem a mélység, túl nehéz a belső árnyék.
És érzem: nem szabad egyedül végigjárnom az éjszakát, amikor a lelkem fénye ilyen halvány.
Most nem a hegyeken kell átmennem — hanem önmagamon.
De bízom benne, hogy a nappali gyaloglás, a levegő, a fény, az ösvény ritmusa visszahoz majd belőlem valamennyit abból a világosságból, ami most elbújt bennem, és amit újra szeretnék megtalálni.
A mozgás most is segíteni fog.
A természet, az erdő, a lépések ritmusa — mind az ember lelkét rendezik, nem csak a testét.
Talán ma nem a táv győz le engem.
Talán ma én győzök le valamit önmagamon belül.
Aki szeretné követni, merre járok, itt látja élőben:
👉 Aktuális teljesítménytúrám
Ma nem a száz a cél.
Ma az a cél, hogy megtegyem, amit most meg tudok.
És néha ez a legnagyobb erő.
A farkas ma nem üvölt.
Ma csak csendben megy előre.
És néha ez a legőszintébb harc.
Belül.
Magunkban.
