Van az a pont, amikor az élet egy kicsit túl sok lesz.
Túl sok gondolat.
Túl sok zaj.
Túl sok kérdés, amire nincs azonnali válasz.
Ilyenkor az ember ösztönösen keres valamit, ami egy kicsit rendet rak a fejében.
Valamit, ami nem beszél, nem magyaráz, nem kérdez vissza.
Nekem ez a futás.
Nem azért futok, mert attól majd megoldódnak a problémák.
A futás nem old meg semmit.
De amíg futok, történik valami furcsa.
Az agy átvált egy másik üzemmódba.
A gondolatok már nem támadnak egyszerre.
Nem zúdulnak rám.
Csak jönnek.
És mennek.
Mintha egy folyó partján ülnék, és nézném, ahogy a víz viszi magával az ágakat, leveleket, hordalékot.
És egyszer csak észreveszem, hogy a gondolatok nem is teljesen az enyéim.
Csak történnek bennem.
Mint amikor meditálsz.
A lábak dolgoznak.
A tüdő teszi a dolgát.
A világ pedig egy kicsit csendesebb lesz.
Ma én is elővettem a futócipőmet.
10,5 kilométer lett belőle.
Nem egy hősies táv.
Nem egy rekord.
Csak egy futás.
De néha ennyi pont elég.
Amikor hazaérsz, nem lesz minden rendben.
A problémák ott lesznek.
A kérdések is.
De valami mégis változik.
Egy hajszálnyival könnyebb lesz.
Egy kicsivel tisztább lesz a fejed.
Egy kicsivel több lesz benned a türelem.
És néha ennyi pont elég ahhoz, hogy továbbmenj.
Bár őszintén szólva, az utóbbi hetek után néha úgy érzem, tényleg az lenne a legjobb megoldás, ha egyszerűen csak futnék tovább.
Mint Forrest Gump.
El a városból.
El a gondolatoktól.
El mindentől.
Futni a világ végéig.
És amikor odaérnék, nem megállni.
Csak megfordulni.
És futni vissza.
Mert néha az életben nem az a kérdés, hogy hová futsz.
Hanem az, hogy futsz-e egyáltalán.
🏃♂️
