Gondolatok az útról

The Lone Wolf of the Way / Az Út Magányos Farkasa

7 hours ago

Mennyország és pokol

„A mennyországot és a poklot is magaddal viszed.”
zen mondás

Sokáig azt hisszük, hogy a mennyország és a pokol valahol rajtunk kívül létezik. Hogy vannak helyek, emberek és élethelyzetek, amelyek boldoggá tesznek bennünket, és vannak mások, amelyek szenvedést okoznak. Ha minden úgy történne, ahogy szeretnénk, békések lennénk. Ha az emberek úgy viselkednének velünk, ahogy elvárjuk, nem lennénk dühösek. Ha több pénzünk, időnk, szabadságunk vagy biztonságunk lenne, végre elégedettek lennénk. Így aztán egész életünkben megpróbáljuk átrendezni magunk körül a világot, abban a reményben, hogy ha egyszer minden a helyére kerül, bennünk is csend lesz. A zen azonban megfordítja ezt a gondolatot: bárhová mész, önmagadat viszed magaddal. A félelmeidet, a ragaszkodásaidat, a sebeidet, az elvárásaidat – de ugyanígy a szeretetedet, az együttérzésedet és a békéd lehetőségét is.

Két ember járhat ugyanazon az úton, ugyanabban az esőben, ugyanazzal a fáradtsággal a testében, és mégis egészen más világban élhet. Az egyik minden kilométerrel harcol: átkozza az időjárást, a fájdalmat, az emelkedőt, önmagát. A másik ugyanúgy fázik, ugyanúgy fáj a lába, ugyanúgy elfárad – de nem követeli a pillanattól, hogy legyen másmilyen. Nem azért, mert erősebb vagy mert nem érez fájdalmat, hanem mert megszűnt hadakozni azzal, ami éppen van. A külső körülmény szinte ugyanaz, a belső világ mégis teljesen különböző. Talán éppen ezért nem lehet a békét megtalálni egy bizonyos helyen. Mert ha háborút viszek magammal, a világ legcsendesebb kolostorában is háború lesz. Ha pedig valódi csend van bennem, néha még a vihar közepén is megjelenhet valami, amit békének nevezünk.

A „pokol” ebből a nézőpontból nem feltétlenül valami távoli, túlvilági hely. Poklot teremtünk minden alkalommal, amikor görcsösen ragaszkodunk ahhoz, aminek már vége; amikor gyűlöljük azt, ami megtörtént; amikor újra és újra lejátszunk magunkban egy régi sérelmet; amikor azt követeljük az élettől, hogy ne változzon. És mennyországot sem úgy teremtünk, hogy kizárunk az életünkből minden fájdalmat. Sokkal inkább akkor jelenik meg, amikor egy pillanatra nem akarjuk birtokolni azt, ami szép, és nem akarunk elmenekülni attól, ami nehéz. Csak ott vagyunk. Teljesen. A zen számára talán éppen ez a szabadság: nem az, hogy mindig azt kapom az élettől, amit szeretnék, hanem hogy nem kell többé minden pillanatnak olyannak lennie, amilyennek elképzeltem.

Az út sem old meg helyettünk semmit. Elmehetünk kétezer kilométerre, felmászhatunk hegyekre, végigjárhatunk zarándokutakat, átléphetjük a saját fizikai határainkat – de önmagunk elől egyetlen kilométerrel sem kerülünk messzebb. Sőt, minél hosszabb az út és minél nagyobb a csend, annál nehezebb elbújni. Egy idő után lehullanak a megszokott szerepek, kifogások és zajok, és ott marad az ember saját magával. Talán ezért tud egy hosszú út egyszerre gyönyörű és kegyetlen lenni. Nemcsak tájakat mutat meg, hanem tükröt tart. És abban a tükörben néha olyasmit is meglátunk, amit addig inkább nem akartunk látni.

De ebben van a remény is. Ha a poklot magunkkal visszük, akkor a mennyország lehetőségét is. Nem kell megvárnunk, hogy egyszer majd minden rendben legyen. Nem kell eljutnunk egy különleges helyre, nem kell tökéletes emberré válnunk, és talán még „megvilágosodnunk” sem kell. Ez a pillanat az egyetlen hely, ahol bármi történhet. Egy lélegzet. Egy lépés. Egy pillanat, amikor nem válaszolunk haraggal a haragra. Amikor elengedünk valamit, amit már régóta cipelünk. Amikor nem akarjuk eldönteni, hogy ami történik, jó vagy rossz – egyszerűen csak találkozunk vele.

Talán végül nincs is két külön út a mennyország és a pokol felé. Ugyanazon az úton járunk. Ugyanazzal a testtel, ugyanazzal a múlttal, ugyanabban a világban. És lépésről lépésre derül ki, mit viszünk magunkkal. Mert lehet, hogy egész életünkben azt keressük, hová kellene eljutnunk ahhoz, hogy végre békében legyünk, miközben a zen csendesen csak ennyit kérdez:

Mi van, ha nem az számít, hová mész – hanem az, hogy ki az, aki oda megérkezik?

🐺 ... Több megjelenítéseKevesebb megjelenítése

The Lone Wolf of the Way / Az Út Magányos Farkasa

14 hours ago

🐺 KÖRBE-KÖRBE, ÖNMAGAM FELÉ

Hat óra. 1163 méter. Végtelen ismétlés.

Vannak utak, amelyek elvezetnek valahová.
Vannak ösvények, amelyek hegyeken, völgyeken, erdőkön és mezőkön keresztül visznek bennünket egy távoli cél felé.
És vannak utak, amelyeken hiába haladunk előre, újra és újra ugyanoda érkezünk vissza.

Most egy ilyen út vár rám.

Október 31-én, szombaton rajthoz állok a XII. U.R.H. 6 órás futáson, Szegeden, a Partfürdőn. Ez a verseny két szempontból is teljesen új élmény lesz számomra. Olyan kihívás, amilyennel eddigi hosszútávú gyaloglásaim és futásaim során még nem találkoztam.

Az első különlegessége maga a pálya. Egyetlen kör mindössze 1163 méter hosszú. Ezen kell majd újra és újra végigfutni. Ugyanazok a kanyarok, ugyanazok a fák, ugyanazok az épületek, ugyanaz a rajt- és célterület. Körbe-körbe. Órákon keresztül. Nem lesz újabb hegycsúcs, amely felé kapaszkodhatok. Nem lesz következő település, amelynek a tábláját várhatom. Nem tárul fel új táj a következő domb mögött. Csak ugyanaz az 1163 méter.

Megint.
És megint.
És megint.

Aki ismeri az eddigi kihívásaimat, tudja, hogy számomra az út mindig sokkal többet jelentett puszta kilométereknél. A változó táj, a természet, az ismeretlen, a következő horizont mind részei voltak az utazásnak. Most viszont mindezek helyett az ismétlődéssel kell szembenéznem. A monotóniával. Azzal a furcsa helyzettel, amikor a lábaim folyamatosan haladnak előre, miközben a külvilágban látszólag nem jutok sehová.

És azt hiszem, éppen ez lesz az egész legnehezebb része.

A másik újdonság pedig maga a verseny filozófiája. Eddig általában egy meghatározott távolságot kellett teljesítenem, és az idő volt a változó. Legyen szó 50, 100 vagy akár 2597 kilométerről, mindig tudtam, hol van a cél. A kérdés csak az volt, mennyi idő alatt érek oda.

Most minden a feje tetejére áll.

Ezúttal nem a távolság adott, hanem az idő. Pontosan hat óra.

Hat óra, amely nem lesz sem több, sem kevesebb. Az idő könyörtelenül halad majd előre, függetlenül attól, hogy milyen gyorsan futok, mennyire vagyok fáradt, vagy éppen mennyire szeretném, hogy egy pillanatra megálljon. Nekem pedig ebbe a hat órába kell minél több kilométert belesűrítenem.

Furcsa játék ez az idővel. Máskor azért küzdök, hogy minél hamarabb véget érjen egy megpróbáltatás. Most viszont pontosan tudom, mikor lesz vége. A kérdés az, hogy addig mennyit tudok kihozni magamból.

De van ebben valami, ami a puszta sportteljesítménynél sokkal jobban foglalkoztat.

Mi történik az ember fejében, amikor nincs hová megérkeznie?

Amikor nincs új táj, nincs új célpont, nincs semmi, ami elterelné a figyelmét az ismétlődésről? Amikor a harmincadik kör pontosan olyan, mint a harmadik, és az ötvenedik után is ugyanaz az út vár rá?

A zen buddhizmusban sokszor találkozunk azzal a gondolattal, hogy nem feltétlenül kell valahová eljutnunk ahhoz, hogy valóban haladjunk. Hogy a lényeg nem mindig a célban van, hanem abban, amit éppen teszünk. Ha járunk, járjunk. Ha futunk, fussunk. Teljes figyelemmel. A jelen pillanatban.

Talán most lehetőségem lesz ezt egy egészen különös módon megtapasztalni.

Nem lesz más dolgom, mint futni.
Nem a következő hegyig.
Nem a következő városig.
Nem a következő pecsételőhelyig.

Csak a következő lépésig.
Aztán még egyig.
És még egyig.

Persze ez a verseny a felkészülésemnek is fontos állomása lesz. 2027. május 1-jén elindulok, hogy futva teljesítsem az Országos Kékkör 2597 kilométerét, lehetőség szerint 33 nap alatt. Ahhoz, hogy napi közel 80 kilométert tudjak megtenni, nem elegendő csupán a testemet felkészítenem. A fejemnek is készen kell állnia. Meg kell tanulnom együtt élni a fáradtsággal, a kényelmetlenséggel, az idő lassú múlásával és azzal, amikor az elmém már régen abbahagyná, de a testem még képes továbbhaladni.

Ez a hatórás futás tehát számomra nem elsősorban helyezésekről vagy rekordokról fog szólni. Természetesen szeretném kihozni magamból a lehető legtöbbet. Kíváncsi vagyok, milyen távolságot tudok teljesíteni hat óra alatt. De még ennél is kíváncsibb vagyok arra, hogyan reagálok majd erre a számomra teljesen szokatlan mentális terhelésre.

Mert a hosszútávfutásban előbb-utóbb elérkezik az a pillanat, amikor már nem a lábainkkal futunk tovább.

Hanem a fejünkkel.

És talán éppen akkor kezdődik az igazi utazás.

Van valami szép ellentmondás abban, hogy ezúttal körbe-körbe fogok futni, mégis előre szeretnék jutni. Hogy újra és újra ugyanoda térek vissza, miközben minden egyes körrel egy kicsit közelebb kerülhetek önmagam megismeréséhez.

Mert néha nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy hosszú utat tegyünk meg.

Október 31-én tehát hat órára bezárul körülöttem a világ egy 1163 méteres pályára.

De hogy ezen a kis körön belül milyen messzire jutok, azt még én sem tudom.

És pontosan ezért várom annyira.

Mindig csak a következő lépés.

🐺 Az Út Magányos Farkasa

#azútmagányosfarkasa #avégtelenentúl #beyondtheinfinity #urh6órásfutás #ultrafutás #szeged #mentáliserő #mindigakövetkezőlépés #HOKA #hokarunnershungary #dockyard #columbia #columbiasportswear #sfinutrition #eszikoptika #rudyproject #rudyprojecthungary #POCLINK ... Több megjelenítéseKevesebb megjelenítése

The Lone Wolf of the Way / Az Út Magányos Farkasa

1 day ago

A farkas, aki az elmúlás elől fut?

Az elmúlt pár napban nem hagy nyugodni egy különös gondolat. Egy olyan kérdés, amely talán mélyebbre vezet bennem, mint bármelyik út, amelyet eddig végigjártam. És amelyre, bármennyire is szeretném, egyelőre nem találom a választ.

Mi van akkor, ha mindaz, amit kitartásnak, elszántságnak, akaraterőnek és a határaim keresésének nevezek, valójában nem más, mint halálfélelem?

Mi van akkor, ha ez a szinte csillapíthatatlan vágy, hogy újra és újra próbára tegyem magam, hogy mindig legyen előttem egy újabb hegy, egy hosszabb út, egy lehetetlennek tűnő kihívás, valójában nem is az életről szól? Hanem éppen az elmúlástól való félelemről?

Arról az egyszerű, mégis felfoghatatlan tényről, hogy egyszer én sem leszek többé.

Hogy eljön egy reggel, amikor már nem húzok futócipőt. Nem indulok útnak. Nem lesz következő kilométer, következő napfelkelte, következő cél. A világ pedig ugyanúgy forog tovább. Az emberek munkába mennek, nevetnek, szeretnek, veszekednek, terveznek. A nap felkel, majd lenyugszik. És az én hiányom talán csak néhány ember életében jelent majd valódi változást.

Aztán egyszer talán már az övékében sem.

Lehet, hogy valójában nem a kilométereket akarom legyőzni, hanem az időt?

Negyvenkilenc éves vagyok. Már nem az életem elején járok. Egyre világosabban látom, hogy az előttem álló idő nem végtelen. És talán éppen ezért akarok annyi mindent belesűríteni. Talán ezért nem elég egy teljesített kihívás. Ezért születik meg már a célba érkezés előtt a következő. Ezért nem tudok sokáig megpihenni a sikereimben.

Mert amíg mozgásban vagyok, amíg tervezek, amíg valami emberfelettinek tűnő cél felé haladok, addig talán könnyebb elhinnem, hogy az időnek nincs hatalma felettem.

Pedig van.

És lesz is.

Végiggyalogoltam az Országos Kékkört. Közel 2600 kilométert, 49 nap alatt. Most pedig arra készülök, hogy ugyanezt az utat futva, 33 nap alatt teljesítsem. Az egyik kihívásból születik a másik, az egyik végtelenből a következő.

De vajon miért?

Mert szeretem az utat? Mert a mozgásban találom meg önmagam? Mert szeretném megmutatni, hogy az ember sokkal többre képes, mint amit önmagáról gondol?

Biztosan ezek is igazak.

De mi van akkor, ha mindezek mögött ott rejtőzik egy sokkal emberibb, sokkal sebezhetőbb vágy? Hogy ne felejtsenek el.

Hogy amikor egyszer már nem leszek, maradjon utánam valami. Egy történet. Egy név. Egy teljesítmény, amelyre valaki még évek múlva is emlékezik. Hogy valaki egyszer azt mondja: volt egy ember, aki végigment azon az úton úgy, ahogy mások azt hitték, lehetetlen.

Talán így akarom beírni magam abba a bizonyos nagy könyvbe. Abba, amelynek lapjain az emberiség emlékezete őrzi mindazokat, akik valamilyen nyomot hagytak maguk után.

De vajon mennyit ér ez?

Tíz év? Húsz? Ötven?

És mi történik akkor, amikor az utolsó ember is meghal, aki még emlékezett rám? Amikor a nevem már senkinek nem jelent semmit? Amikor a teljesítményeim csupán számok lesznek egy elfelejtett oldalon, vagy még azok sem?

Ha végül úgyis elfelejtenek, akkor kevesebbet ért az életem?

A buddhista tanítások között régóta keresem a válaszokat az ilyen kérdésekre. Tudom, hogy minden mulandó. Hogy semmi sem állandó. Hogy minden ragaszkodás, még a saját történetünkhöz, a saját nevünkhöz és az emlékünkhöz való ragaszkodás is szenvedést szülhet.

Mégis milyen különös az emberi természet!

Az eszemmel értem a mulandóságot, de vajon a szívemmel is elfogadtam?

Talán a legnagyobb kihívásom nem az lesz, hogy 33 nap alatt körbefussam Magyarországot. Nem az, hogy naponta közel 80 kilométert tegyek meg. Nem az, hogy legyőzzem a fáradtságot, a fájdalmat vagy a saját határaimat.

Hanem az, hogy egyszer képes legyek elfogadni: nem kell semmit hátrahagynom ahhoz, hogy az életemnek értelme legyen.

Hogy nem kell örökké emlékezniük rám ahhoz, hogy számítottam.

Hogy talán sokkal fontosabb az az ismeretlen ember, akinek egy nehéz pillanatban segítettem, mint az a több ezer ember, aki egyszer elolvasta a nevemet. Hogy egy ölelés, egy kimondott jó szó, egy közösen megtett kilométer többet érhet bármilyen rekordnál.

És talán az igazi nyomunk nem is az, amit a világ emlékezetében hagyunk, hanem az, amit más emberek életében.

Mert lehet, hogy a nevünket elfelejtik, de valami abból, amit adtunk, tovább él bennük. És általuk másokban is. Névtelenül, láthatatlanul, anélkül, hogy valaha is tudnánk róla.

Eszembe jut a farkas.

A magányos farkas, aki újra és újra útnak indul. Hegyeken, erdőkön, végtelennek tűnő síkságokon keresztül. Aki azt hiszi, mindig valahová meg kell érkeznie. Mindig túl kell jutnia valamin. Mindig bizonyítania kell, hogy képes még továbbmenni.

De mi van, ha egyszer ráébred, hogy egész életében nem is a cél felé futott?

Hanem valami elől.

És mi van, ha azon a napon, amikor végre megáll, és szembefordul azzal, ami elől menekült, rájön, hogy nem is kellett volna félnie tőle?

Nem tudom, hogy az én bizonyítási vágyamban mennyi az élet szeretete, és mennyi az elmúlástól való félelem. Talán a kettő nem is választható el egymástól. Talán éppen azért akarok ennyire intenzíven élni, mert tudom, hogy egyszer véget ér.

És talán ezzel nincs is semmi baj.

Csak szeretném egyszer tisztán látni, hogy amikor elindulok egy újabb lehetetlennek tűnő útra, akkor valóban az élet hív-e.

Vagy a halál elől futok.

Mert van egy gondolat, amely most mindennél erősebben foglalkoztat:

Mi van, ha az életem legnagyobb teljesítménye végül nem az lesz, amit megteszek, hanem az, amit már nem kell bizonyítanom?

Talán egyszer eljutok oda, hogy nem akarok többé nyomot hagyni a világban. Nem akarom, hogy emlékezzenek rám. Nem akarom legyőzni az időt.

Csak szeretnék jelen lenni abban a rövid, megismételhetetlen pillanatban, amely megadatott nekem.

És ha holnap mégis újra felhúzom a futócipőmet, szeretném tudni, hogy nem azért teszem, mert félek egyszer megállni.

Hanem mert ma még élhetek.
Futhatok, pihenhetek, szerethetek.
Itt lehetek.

És ez önmagában is elég.

„Talán nem az a legnagyobb szabadság, ha örökre emlékeznek ránk, hanem ha már nem félünk attól, hogy egyszer elfelejtenek.”

Az Út Magányos Farkasa 🐺 ... Több megjelenítéseKevesebb megjelenítése