„A veszteségtől való félelem abból az illúzióból születik, hogy bármit is birtokolhatunk.”
Talán az egyik legnehezebb dolog elfogadni, hogy valójában semmi sem a miénk. Nem a tárgyaink, nem a sikereink, nem a testünk, nem az időnk. És bármennyire fájdalmas kimondani: még azok az emberek sem, akiket szeretünk.
Mégis úgy élünk, mintha birtokolnánk mindezt. Azt mondjuk: az én házam, az én munkám, az én eredményem, az én társam, az én életem. Aztán amikor valami megváltozik, eltűnik vagy véget ér, úgy érezzük, elvettek tőlünk valamit. Pedig talán soha nem birtokoltuk. Csak egy ideig velünk volt.
A buddhizmus egyik legmélyebb felismerése a mulandóság. Nem azt tanítja, hogy ne szeressünk, ne kötődjünk senkihez, vagy ne örüljünk annak, amit az élet ad. Éppen ellenkezőleg. Azért becsüljük igazán, mert tudjuk, hogy nem marad örökké.
A virág szépségéhez hozzátartozik, hogy elhervad. A naplementéhez, hogy néhány perc múlva sötétség lesz. Egy találkozáshoz, hogy egyszer búcsú követi. Az élethez pedig az, hogy egyszer véget ér.
A szenvedés sokszor akkor kezdődik, amikor azt mondjuk: maradj. Amikor a változó világot megpróbáljuk mozdulatlanná tenni. Amikor ökölbe szorított kézzel akarjuk megtartani azt, amit az élet csak egy időre helyezett a tenyerünkbe.
Pedig lehet másképp is.
Nyitott tenyérrel.
Örülni annak, ami megérkezik. Gondoskodni róla, amíg velünk van. Szeretni teljes szívből, de nem összetéveszteni a szeretetet a birtoklással. És amikor eljön az idő, engedni továbbmenni.
Talán a szabadság nem az, amikor már nincs mit elveszítenünk. Hanem amikor megértjük, hogy soha nem volt mit birtokolnunk.
Csak találkozások vannak. Pillanatok. Emberek. Utak. Lélegzetvételek.
Egy darabig együtt haladunk.
Aztán elengedjük egymást.
És megyünk tovább.
🐺
