Ma végigmentem a Magas-Bakony teljesítménytúrán, annak is az 50 kilométeres távján. Ez a túra a Bakony egyik legszebb arcát mutatja: mély völgyek, sűrű erdők, hullámzó hegyhátak, a Kőris-hegy (a Bakony legmagasabb pontja) és a csend, ami csak a fák között járóknak nyílik meg igazán. Minden lépésben ott volt a kihívás, de ott volt a szépség is. Egy teljesítménytúra sosem csak a lábakról szól – hanem a lélekről is.
Az út elején még minden rendben ment, figyeltem a jelzéseket, számoltam a kilométereket. De Csesznek előtt hibáztam. Rossz irányba fordultam, és így kimaradt maga a település, vele együtt az ellenőrzőpont és nagyjából egy kilométer is. Nevetségesen kevésnek tűnhet egy ekkora távban az az egy kilométer, mégis pontosan tudja minden teljesítménytúrázó: ilyenkor ott marad a tüske, hogy „nem teljes egész”. Innen is jött a cím: ez volt az a teljesítménytúra, amit Cseszneknél elcsesztem.
De ahogy telt az idő, rájöttem: valójában ez a kis hiba nem vett el semmit a nap értékéből. Az út, a fáradtság, a szívverés, az izzadság, a természet közelsége – mind megmaradt. Sőt, talán még többet adott, mert megtanított elengedni a tökéletességet, és meglátni az igazi lényeget. Hiszen nem a papíron szereplő számok számítanak, hanem amit hazaviszünk magunkban.
Az út során történt egy másik történet is, ami mindent felülírt. Egy pár járt előttem, akik egy elágazásnál túlmentek. Szóltam nekik, visszajöttek, hálásan megköszönték. Pár kilométerrel később, a következő ellenőrzőpontnál a srác otthagyta a túrabotját. Ismét jeleztem nekik. A lány rám nézett, és egyszer csak azt kérdezte: „Te egy angyal vagy?” Mosolyogtam, és csak annyit mondtam: van, aki angyalnak hisz, van, aki magának az ördögnek. 😉
Ez a mondat azonban ott maradt bennem, és talán éppen ezért kellett ma itt lennem. Nem a megtett kilométerek miatt, nem az időeredményért, nem a pecsétekért. Hanem azért a pillanatért, amikor valaki (egy idegen) szívből kimondott egy mondatot, ami megérintett. Ez a mondat lett a nap igazi csúcspontja.
A Magas-Bakony kemény ellenfél, de ugyanakkor barát is. Megizzaszt, de közben megmutatja, mennyire jó élni, mennyire csodálatos érzés, amikor a tested és a lelked egyszerre fárad el, és egyszerre erősödik meg. Minden lépés egy döntés volt, minden emelkedő egy belső küzdelem, minden lejtő egy újabb tanulság.
Az utolsó 12 kilométeren pedig rámszakadt az ég. Az eső úgy ömlött, mintha a hegyek próbára akarnák tenni, mennyire akarom a célt. Vizesen, átázva, de makacs kitartással léptem tovább. És végül sikerült: az 50 kilométert 8 és fél óra alatt teljesítettem – a 12 órás szintidőből jóval belül maradva.
És a végén, amikor visszanéztem a napra, rájöttem: néha a hibák teszik teljessé az utat. Mert ha Cseszneknél nem tévedek el, ha nem torpanok meg, talán másképp alakul minden.
De így alakult, és így lett kerek a történet.
Egy teljesítménytúra, amit ugyan elcsesztem – de amit a szívemben mégis teljesnek érzek.
🐺🐾🏃♂️🏔🥾🦿🫶
