🖲 Furta ➡️ Belec ➡️ Körösszakál ➡️ Körösnagyharsány ➡️ Szilaspuszta ➡️ Biharugra ➡️ Geszt
📆2026.08.13.
🚶: 51 km
⛰⬆️: 78 m
⛰⬇️: 78 m
⏰: 10 h 25 min.
Sum:: 2 315 km (89,1 %).
Ahol elfogy a beszélgetés és a belső monológ, ott kezdődik a csend
Ma Furtától Gesztig gyalogoltam az Alföldi Kéktúrán, összesen 51 kilométert. Szinte végestelen-végig a tűző napon haladtam, talán az út egy-két százalékán akadt csak valamennyi árnyék. Errefelé mostanra minden teljesen kiszáradt. A fű, ahol még egyáltalán megmaradt, sárgára égett, a táj pedig kilométereken keresztül ontotta magából a meleget. Borzasztó hőség volt, de legalább vízvételi lehetőséget találtam útközben, ami az elmúlt napok tapasztalatai után már önmagában nagy ajándék.
A nap végén aztán történt velem egy apró történet, ami megint emlékeztetett arra, mennyi jóindulat van az emberekben. Úgy tudtam, hogy Geszten este hatig van nyitva a kisbolt, ezért nem siettem különösebben. Tíz perccel öt óra előtt értem be a falu szélére, ahol egy huszonéves fiatalember éppen az autóját mosta. Megkérdeztem tőle, milyen messze van még a bolt, és jól tudom-e, hogy hatig nyitva tart. Mondta, hogy nincs messze, talán egy kilométer, viszont nem hatkor, hanem ötkor zár. Mondtam neki, hogy akkor ezt már biztosan nem fogom elérni. Erre szinte gondolkodás nélkül felajánlotta, hogy elvisz.
Az autója frissen lemosva, belül kitakarítva, én pedig 51 kilométer és egy egész napos alföldi gyaloglás után olyan állapotban voltam, amilyenben az ember ilyenkor lenni szokott. Mégis azt mondta: üljek be. Bevitt a boltig, és neki köszönhetően még zárás előtt odaértem, így tudtam venni magamnak valami jó hideg innivalót estére. Neki talán csak néhány perc és egy kilométer volt. Nekem abban a pillanatban sokkal több. Köszönöm neki.
És talán éppen egy ilyen nap után különös erről írni, de miközben az ember órákon keresztül egyedül gyalogol a végtelen Alföldön, rengeteg minden történik odabent.
Amikor az ember hosszú időre egyedül marad, eleinte rengeteget beszélget. Akkor is, ha nincs mellette senki. Beszélget önmagával. Lejátszik régi történeteket, újra elmond olyan mondatokat, amelyeket valakinek évekkel ezelőtt kellett volna elmondania, válaszokat keres kérdésekre, vitákat folytat le olyan emberekkel, akik több száz kilométerre vannak tőle, vagy talán már egyáltalán nincsenek jelen az életében. Tervez. Emlékezik. Álmodozik. Elképzeli, mi lesz holnap, mi lesz egy hét múlva, mi lesz akkor, amikor véget ér az út. Az elme rettenetesen nehezen viseli az üres teret, ezért ha kívül elcsendesedik körülöttünk a világ, gyorsan megtölti zajjal belül.
Én is rengeteget beszélgettem magammal ezen az úton. Volt rá időm. Több ezer kilométer alatt az embernek elképesztően sok ideje van gondolkodni. Voltak napok, amikor fejben szinte egész könyveket írtam meg. Máskor régi emlékeket vettem elő, embereket, helyzeteket, döntéseket. Voltak kérdések, amelyeket századszor is feltettem magamnak, hátha a százegyedik alkalommal majd más választ kapok rájuk. Néha előre gondolkodtam, néha visszafelé. Néha olyan messzire mentem a saját fejemben, hogy közben kilométerek teltek el úgy, hogy alig emlékeztem valamire az útból.
Aztán valamikor történik valami.
Nem tudnám megmondani, pontosan mikor. Nincs hozzá kilométerkő. Nincs tábla az út mellett, hogy innentől kezdődik a csend. Egyszerűen csak egy idő után elfogynak a történetek. Már mindent végiggondoltál. A múltat szétszedted és összeraktad százszor. A jövőt megtervezted ugyanennyiszer. A kérdéseid egy részére választ kaptál, másokra pedig lassan rájössz, hogy talán nincs is válasz. És egy idő után már nincs kedved ugyanazokat a köröket újra lefutni a saját fejedben.
És akkor valami különös történik.
Csend lesz.
Nem az a csend, amikor nincs mit mondani. Nem az a kellemetlen csend, amit két ember gyorsan megpróbál kitölteni valamivel. Hanem egy egészen másfajta csend. Olyan, amelyben már nem érzed szükségét annak, hogy bármit hozzáadj ahhoz, ami éppen van.
Csak mész.
Hallod a lépteidet. A kavicsot a cipőd alatt. A madarakat. A szelet a fák között. A saját légzésedet. Érzed a hátadon a napot, az arcodon a szelet, a válladon a hátizsák súlyát. Nem nevezed el őket, nem magyarázod őket, nem keresel bennük különösebb jelentést. Egyszerűen ott vannak. És te is ott vagy.
Talán ez az egyik legnagyobb ajándék, amit ez a hosszú út adott nekem: megtanított arra, hogy a csendet nem feltétlenül kell megtölteni.
Pedig egész életünkben ezt tesszük. Ha egyedül maradunk, bekapcsoljuk a televíziót. Elindítunk egy zenét. Elővesszük a telefont. Görgetünk. Olvasunk. Írunk valakinek. Megnézzük, ki mit csinál. Mintha félnénk attól a néhány perctől, amikor semmi nem történik, és csak saját magunkkal maradunk. Talán nem is magától a csendtől félünk. Talán attól félünk, hogy mit hallanánk meg benne.
Mert a csend először nem mindig békés.
Először gyakran éppen ellenkezőleg. Felerősít mindent, amit addig sikerült elnyomnunk a zajjal. Előhozza a kérdéseket, a félelmeket, a hiányokat, a régi történeteket. Aztán ha nem menekülsz el előle, ha maradsz még egy kicsit, történik valami. Lassan ezek is elcsendesednek. Nem feltétlenül oldódnak meg. Csak elveszítik azt a hatalmukat, hogy minden pillanatban válaszért kiabáljanak.
A zenben sokszor keressük a választ. Koanokra, az életre, önmagunkra. Pedig egyre inkább azt érzem, hogy néha nem azért nem találjuk a választ, mert nem gondolkodtunk eleget. Hanem azért, mert még mindig túl sokat gondolkodunk. Van az a pont, ahol már nem egy újabb gondolat kell. Nem egy újabb magyarázat. Nem egy újabb mondat.
Hanem csend.
És talán éppen ezért értem most már egy kicsit másképp azt is, mit jelent egyedül menni. Az egyedüllét és a magány nem feltétlenül ugyanaz. Lehet valaki emberek között rettenetesen magányos, és lehet kilométereken keresztül teljesen egyedül úgy, hogy közben semmi nem hiányzik. Amikor már nem kell saját magadat sem folyamatosan szórakoztatnod, amikor nem kell minden percet megtöltened valamivel, az egyedüllét egyszer csak tér lesz. Hely. Valami, amiben végre elférsz te magad is.
Ha ezt olvasod, talán érdemes egyszer kipróbálnod. Nem kell hozzá Kékkör. Nem kell ötven kilométert gyalogolnod, nem kell hátizsákot venned, és nem kell eltűnnöd hetekre az erdőben. Elég lehet húsz perc. Egy séta telefon nélkül. Zene nélkül. Fülhallgató nélkül. Ne próbálj közben semmit megoldani. Ne akarj jobb emberré válni. Ne keress nagy felismerést. Csak menj, és figyeld meg, mi történik akkor, amikor nincs mivel elterelned a figyelmedet önmagadról.
Lehet, hogy először rettenetesen hangos lesz odabent.
Aztán talán egyszer csak elfogynak a mondatok.
És marad a lépés.
A lélegzet.
Az út.
És lehet, hogy akkor jössz rá: a csend soha nem volt üres.
Csak eddig túl hangosak voltunk ahhoz, hogy meghalljuk.
🐺
