Nem szeretném túltárgyalni ezt a témát. Igazából eddig sem nagyon akartam foglalkozni vele, és ezután sem szeretnék. De mivel időről időre előkerül a kérdés, hogy vajon tényleg végigjárom-e a Kékkört, tényleg gyalog teszek-e meg minden métert, nincs-e benne autó, busz, kerékpár, roller vagy bármilyen más „segítség”, ezért egyszer, most leírom. Aztán részemről ezt a témát le is zártam.
Jelenleg négy, egymástól független módon rögzítem és igazolom az utamat.
Az első a lehető leghagyományosabb: gyűjtöm a Kékkör hivatalos pecsétjeit. Minden egyes pecsételőhelyen pecsételek az igazolófüzetembe, és mellé írom a dátumot is, amikor az adott pontot érintettem. Ez az a módszer, amelyet évtizedek óta használnak a kéktúrázók, és természetesen én sem hagyom ki.
A második a Garmin Fenix 8 órám. Ezzel minden egyes nap, az indulás pillanatától az érkezésig rögzítem a teljes útvonalamat. A megtett távolságot, az útvonalat, a mozgásomat. Nem néhány pontot valahol az országban, hanem a teljes nyomvonalat. Folyamatosan. Így utólag pontosan látható, merre jártam, és hogyan jutottam el A pontból B pontba.
A harmadik egy Garmin inReach készülék, amely alapvetően egy műholdas kommunikációra és vészhívásra szolgáló eszköz, de az útvonal követésére is alkalmas. Ennek az adatait ráadásul meg is osztom veletek a weboldalamon. Aki akarja, követheti, hogy éppen merre járok. Nemcsak azt lehet látni, hogy hol vagyok, hanem a mozgásomat, az útvonalamat és a sebességemet is. Vagyis nem utólag mondom meg, hogy merre jártam: menet közben is követhető vagyok.
És van egy negyedik rendszer is: használom a hivatalos Kéktúra alkalmazást, amelyben szintén rögzítem az útvonalamat, és a hagyományos pecsétek mellett digitálisan is gyűjtöm az igazolásokat.
Négy különböző mód. Hagyományos pecsétfüzet. Garmin Fenix 8. Garmin inReach. Kéktúra alkalmazás.
Azt gondolom, ennél többet egy magánember által szervezett, nem hivatalos rekordkísérlet átláthatóságáért nehéz lenne megtenni.
És azért csinálom így, mert nekem fontos, hogy amit állítok, az ellenőrizhető legyen. Ha azt mondom, hogy gyalog járom végig a Kékkör minden egyes kilométerét, akkor azt szeretném, ha nemcsak elhinni lehetne nekem, hanem szükség esetén bizonyítani is tudnám.
Sőt, pontosítok.
Nem minden kilométerét.
Minden méterét.
Nem ülök autóba azért, hogy átugorjak egy unalmas aszfaltos szakaszt. Nem buszozom át két település között. Nem ülök kerékpárra, amikor már fáj a lábam. Nem gurulok rollerrel a hosszú egyeneseken. Ha az útvonal kerül, akkor kerülök vele. Ha visszafelé visz, visszafelé gyalogolok. Ha sár van, átmegyek rajta. Ha homok van, abban megyek. Ha tűz a nap, akkor a napon. Ha aznap ötven, hatvan vagy még több kilométer vár rám, akkor azt a távot gyalog teszem meg.
Mert számomra pont ez az egésznek a lényege.
Természetesen tudom, hogy a hagyományos pecsétfüzet önmagában is a Kéktúra elfogadott igazolási módja, és eszem ágában sincs azt állítani, hogy aki csak a füzetben gyűjti a pecséteket, az csal. A kéktúrázók elsöprő többsége becsületesen járja végig az útvonalat. De azt is látni kell, hogy ha valaki nagyon ügyeskedni akar, egy pecsétfüzet önmagában nagyobb teret hagy az okoskodásnak. Lehet pecséteket összeszedni, lehet ide-oda utazni, lehet különböző megoldásokat kitalálni. Hogy ennek mi értelme lenne, azt már kevésbé értem.
Mert végül is kit csapna be vele az ember?
Ha én kihagynék tíz kilométert, majd este azt mondanám nektek, hogy végigmentem rajta, attól még én pontosan tudnám, hogy nem mentem végig. Ha beülnék egy autóba öt kilométerre, majd kiszállnék, elindítanám újra az órámat, és úgy tennék, mintha semmi sem történt volna, lehet, hogy másokat át tudnék verni.
De magamat nem.
És nekem ezzel kellene együtt élnem.
Ezért nem is igazán értem a csalás gondolatát egy ilyen kihívásnál. Nincs milliós pénzdíj a végén. Nincs olimpiai érem. Nincs szerződés, amit csak akkor kapok meg, ha teljesítem. Nem lesz tőle nagyobb a házam, több pénz a bankszámlámon, és valószínűleg másnap reggel ugyanúgy felkel majd a nap, mint előtte.
Ami viszont marad, az az, hogy én tudom, mit csináltam.
Tudom, hány hajnalon indultam el. Tudom, milyen volt ötven kilométer után még tízet menni. Tudom, milyen volt a hőség, a homok, a sár, az aszfalt, a hegy, a töltés, a végtelennek tűnő alföldi egyenes. Tudom, milyen volt akkor is megtenni a következő lépést, amikor már semmi kedvem nem volt hozzá.
Ezt nem szeretném elcserélni egy szebb számra.
Ezért van nálam négyféle igazolás. Nem azért, mert bizonygatni akarok valamit mindenkinek, aki kételkedik bennem. Hanem azért, mert amikor egy ekkora vállalást nyilvánosan teszek, akkor szerintem az átláthatóság hozzátartozik a vállaláshoz.
Aki pedig ezek után is azt gondolja, hogy csalok, annak én már nem tudok – és nem is szeretnék – több bizonyítékot szolgáltatni.
A pecsétek ott vannak.
A GPS-nyomvonal ott van.
Az inReach adatai ott vannak.
A Kéktúra alkalmazás adatai ott vannak.
Én pedig ott vagyok valahol a kettő között, az úton. Gyalog.
Lépésről lépésre.
Minden kilométeren.
Minden méteren.
Az elsőtől az utolsóig.
Részemről ennyi.
A csalásról először és utoljára.
🐺
