🖲 Túrkeve ➡️ Mezőtúr ➡️ Peresi gátőrház ➡️ Szarvas ➡️ Eperjes ➡️ Gádoros
📆2026.08.16.
🚶: 72 km
⛰⬆️: 155 m
⛰⬇️: 157 m
⏰: 14 h 55 min.
Sum:: 2 502 km (96,3 %).
Mit mondanék annak az embernek, aki elindult?
Ez 72 kilométer lett. Maradhat? 😄
Ma Túrkevéről indultam, és egészen Gádorosig gyalogoltam. Mire vége lett a napnak, 72 kilométer került a lábamba. Távolságban ez lett az eddigi leghosszabb napom a Kékkörön. 34 fokban, nagyrészt tűző napsütésben, mert árnyékból ma sem jutott túl sok: talán az út öt százaléka vezetett olyan helyen, ahol legalább egy kicsit el lehetett bújni a nap elől. Az út nagyjából felét töltésen tettem meg, a másik felét pedig kint a határban, kukorica- és napraforgóföldek között. Volt ma egy kis változatosság is: Szarvasnál komppal keltem át a Körösön.
Mégsem mondanám, hogy ez volt a legnehezebb napom. Nem tettem nehézzé, ezért nem is lett az. Nem gondoltam arra reggel, hogy hetvenkét kilométert kell megtennem. Nem cipeltem egész nap magammal ezt a számot. Egyszerűen csak elindultam, és tettem egyik lábamat a másik elé. Egy lépést. Aztán még egyet. Majd még egyet. Ugyanazt csináltam, amit az elmúlt hetek minden egyes napján. Nem kellett egyszerre hetvenkét kilométert legyőznöm. Mindig csak azt az egyetlen lépést kellett megtennem, amelyik éppen előttem volt.
És egyszer csak elfogytak a kilométerek. Elfogyott a töltés, elfogytak a kukorica- és napraforgóföldek, lassan lejjebb került a nap, és végül ott volt előttem Gádoros. Beértem a szállásomra. Talán ennyire egyszerű ez az egész, és talán éppen ezért ennyire nehéz elmagyarázni: az ember néha olyan dolgokra is képes, amelyek egészben nézve szinte lehetetlennek tűnnek. Csak nem egészben kell őket megcsinálni. Hanem lépésenként.
Szarvasnál találkoztam egy kedves túratársammal is, aki szintén a Dél-alföldi Kéktúrát járja. Nyugdíjas már, de energiából úgy tűnik, egyáltalán nem ment nyugdíjba: ma ő is 41 kilométert tett meg. Csodálatos teljesítmény, és mindig jó érzés ilyen emberekkel találkozni az úton. Néhány mondat, néhány közös gondolat, aztán mindenki megy tovább a saját tempójában, a saját útján.
És persze ma sem maradhatott el a meglepetés. Az utolsó település, amit a ma esti szállásom előtt érintettem, Eperjes volt. Tegnap a feleségem meglátogatott, együtt töltöttük az estét, ma reggel pedig elindult Gyulára meglátogatni a nagynénjééket, aztán onnan hazafelé Szegedre. Legalábbis én azt hittem.
Ehelyett Eperjesen egyszer csak elősomfordált a pecsételőhely mellől ő és a pici Maja. Elbújtak, hogy tényleg meglepetés legyen. Két gyümölcsös sörrel és egy ropival vártak, hogy legyen még egy kis energiám az utolsó hat-hét kilométerre. Ott álltak ketten Eperjesen, amikor már több mint hatvan kilométer volt a lábamban, és azt hiszem, ennél jobb frissítőpontot akkor abban a pillanatban el sem tudtam volna képzelni. ❤️
Aztán továbbindultam az utolsó kilométerekre Gádoros felé.
És közben azon gondolkodtam, mit mondanék annak az embernek, aki 47 nappal ezelőtt elindult.
Ha most visszamehetnék az időben július 1-jére, odaállnék az ember mellé, aki azon a reggelen elindult Szegedről, és egy darabig csak nézném. Nézném, ahogy felveszi a hátizsákját. Ahogy még egyszer ellenőrzi, hogy minden nála van-e. Ahogy elindítja az óráján a rögzítést. Ahogy megteszi az első néhány lépést egy olyan úton, amelyről azt hiszi, hogy nagyjából tudja, mi vár rá.
Pedig fogalma sincs.
Ha beszélhetnék vele, valószínűleg nem mondanám el neki, mi fog történni. Nem mondanám meg, melyik nap lesz nagyon nehéz. Nem mondanám meg, hol fog úgy elfáradni, hogy minden egyes kilométer külön feladatnak tűnik majd. Nem mondanám el, hányszor fogja magában feladni. Hányszor teszi majd fel magának a kérdést, hogy mi a fenét keres itt, és miért nem megy egyszerűen haza.
Nem mondanám meg neki, milyen lesz ötven kilométer után még tízet gyalogolni. Vagy hatvan után még tizenkettőt. Nem mondanám el neki, milyen érzés lesz órákon keresztül menni a tűző napon, árnyék nélkül. Milyen lesz a homok, amelyben néha úgy érzi majd, mintha minden lépéssel fél lépést visszacsúszna. Nem mesélnék neki a sárról, az aszfaltról, a kövekről, a végtelen alföldi egyenesekről, a hegyekről, az emelkedőkről és azokról a délutánokról, amikor már minden porcikája azt kérdezi tőle: nem volt még elég?
Nem mondanám el. Mert ha mindent előre tudna, talán túlságosan nehéz lenne megtennie azt az első lépést. Az élet valószínűleg nem véletlenül nem mutatja meg előre az egész utat. Mindig csak a következő néhány métert látjuk. És talán ennyi elég is.
De nem csak a nehéz dolgokat hallgatnám el előle. Nem mondanám el azt sem, hány emberrel fog találkozni. Nem mondanám el neki, hogy lesznek olyanok, akik néhány nappal korábban még azt sem tudták, hogy létezik, aztán egyszer csak ott állnak majd előtte valahol az út mellett. Vizet hoznak. Kávét. Hideg üdítőt. Vagy semmit. Csak önmagukat. És azt mondják: megyek veled egy darabon.
És azt sem mondanám el neki, hogy lesz majd olyan nap, amikor több mint hatvan kilométer után egy kis alföldi faluban egyszer csak előbújik a pecsételőhely mellől a saját felesége és a pici kutyája. Mert vannak meglepetések, amelyeket kár lenne előre tudni.
Nem mondanám el neki, hogy lesznek emberek, akik öt kilométert jönnek vele. Mások húszat. Lesz, aki csak néhány száz métert. Lesz, aki telefonon kérdezi meg, hogy szüksége van-e valamire. Lesz, aki az út mellett várja. És lesznek olyanok is, akik soha nem találkoznak vele személyesen, mégis minden egyes nap figyelik valahonnan, merre jár. Nem mondanám el neki, milyen különös érzés lesz megtapasztalni ennyi idegen ember jóindulatát.
Hadd lepődjön meg rajta. Újra és újra.
Azt sem mondanám el neki, milyen lesz a magány. Mert abból is sok lesz. Lesznek hosszú órák, amikor senki nem lesz mellette. Nem beszél hozzá senki. Nem történik semmi különös. Csak megy. Lépés, lépés, lépés. És egy idő után ebben a csendben olyan dolgokat fog meghallani, amelyeket a hétköznapi élet zajában talán soha.
Saját magát is.
Ha mégis mondhatnék neki valamit, talán csak annyit mondanék: ne próbáld most végigjárni az egészet. Ne gondolj arra a több mint két és fél ezer kilométerre. Ne gondolj a 49 napra. Ne gondolj arra, hogy hány millió lépés van még előtted. Ne gondolj Szegedre. Ne gondolj a célra.
Csak indulj el.
És amikor nehéz lesz, ne próbálj még ötven kilométert megtenni. Tedd meg a következő egyet. Ha az is sok, akkor a következő száz métert. Ha az is sok, akkor csak a következő lépést. Aztán még egyet. És még egyet. Mert ezt az utat végül nem 49 nap alatt fogod végigjárni. Nem ötven kilométerenként. Nem is kilométerenként.
Hanem lépésenként.
És mondanék neki még valamit. Azt mondanám: figyelj. Ne siess annyira. Tudom, hogy rekordot szeretnél. Tudom, hogy van egy álmod és egy terved. Tudom, hogy minden nap számít. Tudom, hogy ott vannak a kilométerek, az időpontok, a szállások, a következő pecsételőhely, és valahol nagyon messze ott van a cél is.
De néha nézz körül.
Mert egyszer majd nagyon közel lesz a vége. Sokkal hamarabb, mint most gondolod. És akkor rá fogsz jönni valamire. Arra, hogy miközben egész idő alatt megérkezni próbáltál, valójában azok voltak a legfontosabb pillanatok, amikor még úton voltál.
Ezért nézd meg azt a hajnalt. Állj meg annál a kilátásnál. Beszélgess azzal az emberrel. Örülj annak a hideg üdítőnek. Nevess azon, amikor már csak kínodban tudsz nevetni. És amikor nagyon eleged van, abból se akarj gyorsan kijönni. Az is az út része. Nem kell minden pillanatnak szépnek lennie ahhoz, hogy egyszer fontos legyen.
És talán még valamit mondanék neki. Azt, hogy ne akarjon erős lenni mindenáron. Lesz, amikor az lesz. És lesz, amikor nem. Lesz, amikor könnyűnek érzi majd magát, és lesz, amikor összenyomja a fáradtság. Lesznek napok, amikor szinte repülnek a kilométerek, és lesznek olyanok, amikor egyetlen kilométer is végtelenül hosszúnak tűnik.
Ne hozz létre belőlük könnyű napokat és nehéz napokat. Csak napok vannak. Ne hozz létre jó időt és rossz időt. Csak idő van. Ne hozz létre jó utat és rossz utat. Csak út van.
És te mész rajta.
Éppen olyan, amilyen.
Talán elmondanám neki azt is, hogy lesz egy pillanat, amikor már látni fogja a végét. És furcsa módon akkor nem feltétlenül az lesz benne, amire most számít. Nem csak az öröm. Nem csak a büszkeség. Nem csak a megkönnyebbülés. Hanem valami szomorúság is.
Mert egyszer csak megérti majd, hogy minden egyes lépéssel, amely közelebb viszi ahhoz, amit ennyire szeretett volna elérni, egyben távolodik is attól, amivé ez az út közben vált. Az életétől. Attól az egyszerű élettől, amelyben reggel felkel, felveszi a hátizsákját, megkeresi a kék jelzést, és elindul.
Ennyi a dolga.
Menni.
És amikor már csak néhány nap lesz hátra, talán először fogja azt kívánni, hogy egy kicsit lassabban teljen az idő. De ezt sem mondanám el neki. Ezt neki kell majd megértenie. Ott. Útközben.
Ha tehát most ott állnék július 1-jén Szegeden, az indulásnál, talán végül mégsem tartanék neki nagy beszédet. Nem mesélnék a következő hetekről. Nem mondanám el, mi fog fájni, hol fog nevetni, kikkel fog találkozni. Nem mondanám meg azt sem, hogy sikerül-e.
Csak odamennék hozzá. Talán megigazítanám a hátizsákját. Ránéznék arra az emberre, aki még semmit sem tud abból, amit én már tudok.
És azt mondanám neki:
Indulj. Ne félj attól, ami előtted van.
Nem kell ma végigcsinálnod. Ma csak el kell kezdened.
A többiről majd gondoskodik az út.
🐺
