🖲 Kőrösladány ➡️ Folyás-ér ➡️ Dévaványa ➡️ Réhelyi Látogatóközpont ➡️ Ecsegfalva ➡️ Túrkeve
📆2026.08.15.
🚶: 58 km
⛰⬆️: 59 m
⛰⬇️: 61 m
⏰: 11 h 50 min.
Sum:: 2 431 km (93,6 %).
A hiány, ami még meg sem érkezett
Ma kora reggel Körösladányból indultam, és Túrkevéig gyalogoltam. Összesen 58 kilométer került ma is a lábamba, 34 fokban, nagyrészt tűző napsütésben. A nap legkeményebb része egyértelműen a vége volt: Ecsegfalvától Túrkevéig az utolsó 19 és fél kilométer végig a töltésen vezetett, a tűző napon. Nulla árnyék. Zéró. Közben település sem volt, vízvételi lehetőség sem, semmi, ami egy kicsit megtörte volna ezt a hosszú, forró szakaszt. Csak a töltés, a nap, az út és én.
Mégis, valahogy ma könnyebben teltek ezek a kilométerek. Még az utolsó tizenkilenc és fél is. Nem azért, mert kevésbé sütött volna a nap, nem azért, mert könnyebb lett volna a terep, és végképp nem azért, mert 58 kilométer után frissebb lett volna a lábam. Hanem azért, mert tudtam, hogy ha beérek Túrkevére, ott vár rám valaki. A kedves feleségem. Tegnap volt a huszonkettedik házassági évfordulónk, és bár már csak három nap van hátra, és utána végre hazatérek, ő úgy döntött, hogy nem várja meg azt a három napot. Eljött hozzám. Meglátogatott itt, az út végéhez egészen közel.
Furcsa, hogy néha mennyit számít az embernek az, ami az út végén várja. Ugyanaz a távolság, ugyanaz a hőség, ugyanaz a fáradtság – mégis másképpen telnek a kilométerek, ha tudod, hogy valaki vár rád. Talán az életben is sokszor így van. Nem feltétlenül attól lesz könnyebb az út, hogy kevesebb rajta a nehézség. Néha egyszerűen attól, hogy van kihez megérkezni.
És miközben ma Túrkeve felé gyalogoltam, egy másik érzés is egyre erősebben dolgozott bennem.
A hiány.
Furcsa dolog a hiány.
Általában akkor beszélünk róla, amikor valami már nincs. Amikor valaki elment. Amikor valaminek vége lett. Amikor egy helyről hazajöttünk, amikor lezárult egy korszak, amikor becsukódott mögöttünk egy ajtó, és csak később vesszük észre, hogy időnként még mindig visszanézünk rá.
De vajon lehet-e hiányolni valamit, ami még tart?
Az elmúlt napokban egyre többször kapom magam azon, hogy már most hiányzik ez az egész. Miközben még benne vagyok. Miközben hajnalban ugyanúgy megszólal az ébresztő, ugyanúgy felveszem a cipőmet, ugyanúgy összepakolom a hátizsákomat, és ugyanúgy előttem van az aznapi ötven-egynéhány kilométer. Még keresem a kék jelzést, még pecsételek, még számolom, hol tudok vizet venni, még nézem, mennyi van hátra estig.
Még tart.
És én már tudom, hogy hiányozni fog.
Talán éppen ez az egyik legfurcsább érzés, amit ez az út adott nekem. Hogy az ember egyszer csak felismeri a jelent, miközben az még jelen időben van. Nem évekkel később néz vissza rá egy fényképet látva, és gondolja azt, hogy „de jó volt”. Hanem ott áll benne, fáradtan, porosan, izzadtan, néha fájó lábbal, néha már nagyon tele mindennel, és mégis pontosan tudja:
egyszer ezt vissza fogom sírni.
Valószínűleg hiányozni fognak a hajnalok. Pedig most néha nagyon nem akaródzik felkelni. Hiányozni fog az a néhány perc, amikor még szinte mindenki alszik, én pedig már elindulok valahonnan. Egy faluból, egy szállásról, egy erdő széléről. Amikor még hűvös van, még hosszúak az árnyékok, és előttem van egy teljes nap, amiről fogalmam sincs, mit fog adni.
Hiányozni fog az is, hogy minden reggel pontosan tudom, mi a dolgom.
Menni.
Ennyi.
Nem kell azon gondolkodni, hogy ma mi a fontos. Nem kell prioritási listát készíteni. Nem kell keresni a következő feladatot. Nem kell eldönteni, merre induljak az életben.
Ott van előttem egy kék jelzés.
És követem.
Milyen egyszerű így az élet.
Tulajdonképpen amit most csinálok, az egyszerre végtelenül könnyű és végtelenül nehéz.
Végtelenül könnyű, mert egész nap csak gyalogolnom kell. Semmi mást. Reggel elindulok, és estig teszem egyik lábamat a másik elé. Nincsenek bonyolult döntések, nincsenek párhuzamos feladatok, nincs semmi más dolgom, csak menni arra, amerre a kék jelzés mutat.
És közben végtelenül nehéz is. Mert ezt nap mint nap, napi átlag 53 kilométeren keresztül kell csinálni. Sokszor nagyon magas hőmérsékletben, órákon át a tűző napon, folyamatosan változó talajviszonyok között. Aszfalton, földön, fűben, homokban, köveken, emelkedőkön és lejtőkön. Van, amikor nem maga a távolság a legnehezebb, hanem az, amin keresztül azt a távolságot meg kell tenni.
De ahogy erről korábban már írtam: igyekszem nem létrehozni sem a könnyűt, sem a nehezet.
Mert abban a pillanatban, amikor eldöntöm, hogy valami nehéz, már cipelem is a nehézségét. Amikor pedig azt mondom rá, hogy könnyű, már elvárásom lesz vele szemben, hogy annak is kell maradnia.
Ezért inkább csak megyek.
Nem könnyű.
Nem nehéz.
Ilyen.
És én csinálom.
Persze tudom, hogy hiányozni fog az erdő. A földút. A hajnalban még nedves fű. A por. A végtelennek tűnő alföldi utak. A dombok, amelyekrő lefelé menet néha egészen más szavakat használtam, mint amilyeneket egy nyilvános Facebook-bejegyzésben illik. Hiányozni fog az, amikor hosszú órák után egyszer csak meglátok egy templomtornyot, és tudom, hogy ott lesz valahol egy bolt, egy kút, egy pad, talán egy hideg üdítő.
És egészen biztos vagyok benne, hogy hiányozni fognak azok a dolgok is, amelyekre most azt mondom, hogy soha többé.
A homok.
Az aszfalt.
A tűző nap.
A végtelen egyenesek.
Talán még az a pillanat is, amikor megnézem a térképet, és rájövök, hogy még huszonhárom kilométer van hátra.
Mert az ember emlékezete furcsa szerkezet. Idővel lekoptatja a dolgokról azt, ami fájt, és meghagyja azt, amiért érdemes volt végigcsinálni.
Azok, akikről néhány órával korábban még azt sem tudtam, hogy léteznek. Akik vizet adtak. Akik rám írtak. Akik felhívtak. Akik kijöttek elém valahova. Akik néhány kilométerre mellém szegődtek. Akik egy hideg üdítővel, egy kávéval vagy egyszerűen csak néhány jó szóval tették könnyebbé valamelyik napomat.
Olyan emberek, akikkel talán soha többé nem találkozom.
És mégis benne maradnak ebben a történetben.
Azt hiszem, egy ilyen hosszú úton az ember egy idő után egészen másképpen kezdi érzékelni az időt. Nem hétfők és keddek vannak. Nem munkanapok és hétvégék. Nem nagyon vannak hetek sem.
Vannak reggelek.
Vannak kilométerek.
Vannak találkozások.
És vannak esték, amikor leveszem a cipőmet, lefekszem, és tudom, hogy néhány óra múlva kezdődik az egész elölről.
Negyvenvalahány nap után ez lett az életem.
Nem egy túra, amit csinálok.
Hanem az életem.
Legalábbis egy rövid időre.
És talán ezért olyan különös most arra gondolni, hogy néhány nap múlva ennek vége lesz. Mert az ember hajlamos azt gondolni, hogy a nehéz dolgok végét várni fogja. Hogy majd számolja vissza a napokat. Hogy majd azt mondja: csak legyen már vége. Csak érjek már oda. Csak aludhassak végre úgy, hogy másnap nem kell újabb ötven kilométert mennem.
Én is vártam ezt.
Sokszor.
Most pedig, amikor már tényleg közel van, valami egészen más történik bennem.
Nem akarom siettetni.
Nem azért, mert ne szeretnék hazaérni. Nagyon szeretnék. Nem azért, mert ne várnám Szegedet, az ismerős utcákat, azokat, akik ott lesznek, és azt a pillanatot, amikor végre kimondhatom: megcsináltam.
Hanem azért, mert most már tudom, hogy miközben valami felé közeledek, közben valamitől folyamatosan távolodom is.
Minden megtett kilométer közelebb visz Szegedhez.
És minden megtett kilométerrel egy kilométerrel kevesebb marad ebből az útból.
Talán az életünkben is sokszor pontosan ugyanezt csináljuk, csak nem vesszük észre. Várjuk, hogy befejezzük az iskolát. Várjuk az első munkahelyet. Várjuk a következő pozíciót. Várjuk a szabadságot. Várjuk a hétvégét. Várjuk, hogy felnőjenek a gyerekek. Várjuk, hogy végre legyen időnk. Várjuk, hogy elérjünk valamit, amit valamikor célként kitűztünk magunk elé.
És közben észrevétlenül elfogynak azok a napok, amelyekről később kiderül, hogy éppen azok voltak az életünk.
Talán ezért különös ajándék az, amit most érzek.
Mert most még időben vagyok.
Még nem kell visszaemlékeznem erre az útra.
Még rajta vagyok.
Még felkelhetek hajnalban.
Még kereshetem a következő kék jelzést.
Még lehet előttem ötven kilométer.
Még találkozhatok valakivel, akinek ma reggel még a nevét sem tudtam.
Még elfáradhatok.
Még elegem lehet.
Még örülhetek egy árnyékos padnak, egy kútnak, egy hideg üdítőnek vagy annak, hogy végre meglátom a következő település első házát.
Még itt vagyok benne.
És talán most értem igazán, milyen ritka dolog az életben felismerni egy korszak értékét még azelőtt, hogy véget érne.
Nem akkor szeretni, amikor már elveszítettük.
Hanem akkor, amikor még a miénk.
Ezért a hátralévő napokban megpróbálok egy kicsit kevesebbet arra gondolni, mennyi van még hátra.
És egy kicsit többet arra, mennyi van még előttem.
Mert egyszer majd valóban hiányozni fog.
De még nem kell hiányoznia.
Még itt van.
Még megyek.
Csak csinálom.
🐺
