Nem értünk vannak itt
Néhány napja újra összeszorult szívvel olvastam a hírt: egy anyamedvét lőttek le Romániában, aki három
2025-07-09
Blog
Gondolatok az útról
Kövesd végig utazásaimat és éld át Te is a természet varázsát!
Túrázás
Futás
Belső ösvények
Mindig merj különbözni – a magányos farkas útja
Van egy út, amit kevesen választanak. Nem azért, mert ne lenne járható, hanem mert nem
2025-07-07
A Farkas, Aki Egyedül Indult El
Nem azért vagyok magányos farkas, mert ne lenne kivel mennem. Hanem mert ezen az úton
2025-07-06
Csak csináld. Akkor is, ha semmi értelme nincs. Akkor is, ha fáj. Akkor is, ha senki sem hisz benned.
Nem mindig látod az utat. Sokszor csak a köd van, az eső, a fájdalom, a
2025-07-05
Az Út nem ott végződik, ahol megáll a lábad
Ma, pénteken pont egy hete. Egy hete, hogy a testem az elszenvedett baleset miatt azt
2025-07-04
🔧 Részben szétesve, mégis egyben
A térdem belsejében most csend van. Nem olyan csend, mint az erdőé hajnali ködben, hanem
2025-07-03
49
Negyvenkilenc.
Amikor elindultam, ez csak egy szám volt.
Egy terv.
Egy cél.
Egy dátumokkal, kilométerekkel, szállásokkal, térképekkel és útvonalakkal teleírt táblázat egyik legfontosabb száma.
49 nap.
Ennyi időt adtam magamnak arra, hogy gyalog körbejárjam Magyarországot a Kékkörön.
Ma reggel pedig felébredtem a 49. napra.
És most már egészen mást jelent ez a szám.
49.
7 × 7.
A hetes szám számtalan kultúrában és hagyományban a teljességhez, egy ciklus lezárulásához kapcsolódik. Hétszer hét pedig mintha ennek a teljességnek még egy újabb köre lenne.
De számomra van benne valami ennél is érdekesebb.
A buddhista hagyományok egy részében a 49 nap az átmenet ideje.
Egy köztes állapoté.
Amikor valami már véget ért, de valami más még nem kezdődött el egészen. Amikor a régi már nem tartható meg, az új pedig még nem öltött végleges formát.
Valahol a kettő között.
És ma reggel pontosan így érzem magam.
Mögöttem van negyvennyolc nap.
Negyvennyolc hajnal.
Negyvennyolc indulás.
Negyvennyolc napnyi gyaloglás.
Több ezer kilométer.
Hegyek, erdők, mezők, falvak, városok, töltések, homok, sár, kövek és aszfalt.
Forróság.
Eső.
Szél.
Fáradtság.
Fájdalom.
Idegen ágyak.
Korai ébredések.
Nehéz hátizsák.
Magányos vacsorák.
Végtelennek tűnő egyenesek.
Találkozások.
Ismerősök és ismeretlenek, akik néhány kilométerre vagy néhány órára beléptek ebbe a történetbe. Emberek, akik vizet adtak, kávét főztek, rám mosolyogtak, elkísértek, segítettek, vártak rám, vagy egyszerűen csak azt mondták:
Menj tovább.
És én mentem.
Mindennap.
Akkor is, amikor könnyű volt.
És akkor is, amikor minden porcikám azt kérdezte, hogy miért.
Most pedig itt vagyok a negyvenkilencedik hajnalon.
És furcsa módon ma már nem az jár a fejemben, hogy sikerül-e.
Hanem az, hogy mi történik azután.
Mert amikor az ember nagyon sokáig megy valami felé, egy idő után az a valami rendezi az egész életét.
Tudja, mikor kell felkelnie.
Tudja, merre kell indulnia.
Tudja, hány kilométer vár rá.
Tudja, mit kell tennie, amikor elfárad:
megtenni a következő lépést.
Aztán még egyet.
És még egyet.
Az út minden reggel adott egy irányt.
De mi történik akkor, amikor egyszer csak elfogy az út?
Amikor holnap reggel már nem kell felvennem a hátizsákot?
Amikor nem kell megnéznem, hol lesz a következő pecsét?
Amikor nem kell kiszámolnom, mennyi vizet vigyek?
Amikor nem kell ötven kilométerrel arrébb érnem estére?
Amikor egyszer csak…
nem kell továbbmennem?
Talán ezért különös ez a 49. nap.
Mert még nem értem célba.
De már érzem a végét.
Még az úton vagyok.
De valami bennem már búcsúzik tőle.
És közben az az ember, aki negyvenkilenc nappal ezelőtt elindult Szegedről, valahol útközben lassan eltűnt.
Nem tudom pontosan, melyik kilométernél.
Talán valamelyik hegyen.
Talán egy alföldi töltésen a tűző napon.
Talán egy hajnalon, amikor senki nem látott.
Talán valamelyik pillanatban, amikor azt gondoltam, hogy nem bírom tovább – aztán mégis megtettem a következő lépést.
Nem tudom.
Csak azt tudom, hogy ugyanaz az ember már nem fog hazamenni, aki elindult.
És azt sem tudom még, ki érkezik majd haza.
Talán éppen ez a 49 jelentése számomra.
Az átmenet.
Valami már megszűnt.
Valami más pedig még nem született meg teljesen.
Ma még itt vagyok közöttük.
Az egyik életem mögöttem.
A másik valahol előttem.
És közöttük van még néhány kilométer.
Ma nem szeretném siettetni őket.
Nem szeretném azt kívánni, hogy bárcsak már vége lenne.
Mert negyvennyolc napon keresztül azt tanultam, hogy az élet nem a célban történik.
Hanem közben.
A porban.
Az izzadságban.
A fájdalomban.
A találkozásokban.
A magányban.
A következő lépésben.
Ezért ma, a 49. napon, nem a célra akarok gondolni.
Hanem arra, hogy még úton vagyok.
Még egyszer felveszem a hátizsákomat.
Még egyszer befűzöm a cipőmet.
Még egyszer elindulok hajnalban.
Még egyszer ott lesz előttem a kék jelzés.
Még egyszer lesz egy következő kilométer.
És még egyszer lesz egy következő lépés.
Aztán délután elindulok Szatymazról Szeged felé.
Hazafelé.
És valahol előttem egyszer csak elfogy majd a távolság.
Megérkezem oda, ahonnan elindultam.
Bezárul a kör.
49 nap.
De talán egyetlen igazi út sem ott ér véget, ahol célba érünk.
Talán csak ott kezdjük el megérteni, hogy mi történt velünk közben.
Ma még nem akarom megfejteni.
Ma csak menni szeretnék.
Lassan belelépni ebbe az utolsó napba.
Megélni minden kilométerét.
Minden találkozását.
Minden utolsó pillanatát.
Mert ma még Az Út Magányos Farkasa úton van.
Holnap pedig majd kiderül,
ki érkezett haza.
49. nap.
Indulok.
🐺
Kékkör – Nulláról a Végtelenbe – Farkas a Kéken
48. nap
🖲 Gádoros ➡️ Árpádhalom ➡️ Nagymágocs ➡️ Tompahát ➡️ Ördöngös ➡️ Mindszent
📆2026.08.17.
🚶: 51 km
⛰⬆️: 129 m
⛰⬇️: 120 m
⏰: 11 h 05 min.
Sum:: 2 551 km (98,2 %).
Az utolsó dolgok
Ma Gádorosról indultam, és Mindszentig gyalogoltam, összesen 51 kilométert. A reggel még borult égbolttal indult, aminek kifejezetten örültem, de aztán kisütött a nap, és megint 35 fokos melegben, szinte végig árnyék nélkül kellett mennem. Az út nagy része szántóföldek között vezetett, aszfaltból szerencsére csak kevés jutott. Nagymágocson pedig majdnem egészen másképp alakult a Kékköröm vége: egy figyelmetlen idős autós a gyalogátkelőhelyen majdnem elgázolt, olyan közel jött hozzám, hogy az autójával még a túrabotomnak is nekiment. Fogalmam sincs, hogyan nem vett észre engem ekkora hátizsákkal, de szerencsére nem történt baj. Bevallom, az utolsó előtti napon meglehetősen frusztráló lett volna úgy befejezni ezt a történetet, hogy 2500 kilométer után egy zebrán ütnek el.
Talán ez a kis kaland is hozzátett ahhoz, hogy ma egyébként is sokat gondolkodtam a befejezésen. Mert most, a Kékkör utolsó előtti napján valami egészen furcsa érzés kezdett el bennem dolgozni.
Negyvenhét napon keresztül mindig a következő dolgokra gondoltam.
A következő kilométerre.
A következő pecsétre.
A következő településre.
A következő vízvételi lehetőségre.
A következő szállásra.
A következő reggelre.
Mindig arra, ami még előttem van.
Most viszont egyszer csak megfordult valami.
Már nem azt számolom, miből mennyi van még hátra, hanem azt veszem észre, hogy lassan mindenből lesz egy utolsó.
Lesz egy utolsó este, amikor egy idegen szobában teszem le a hátizsákomat a földre.
Egy utolsó idegen ágy, amelyben úgy hajtom álomra a fejemet, hogy tudom: másnap megint tovább kell mennem.
Lesz egy utolsó, egyedül elfogyasztott vacsora valahol messze az otthonomtól.
Egy utolsó alkalom, amikor este kimosom a másnapi ruhámat, feltöltöm az eszközeimet, ellenőrzöm, hogy minden a helyén van-e, és fejben még egyszer végigjárom a következő napot.
Lesz egy utolsó hajnali ébresztő.
Egy utolsó félálomban történő felkelés, amikor néhány másodpercig még azt sem tudom pontosan, hol vagyok, aztán eszembe jut: úton vagyok.
Menni kell.
Lesz egy utolsó reggel, amikor befűzöm azt a cipőt, amelyben annyi ezer kilométert tettem meg.
Egy utolsó alkalom, amikor megemelem a hátizsákot, a vállamra veszem, meghúzom a pántokat, és megérzem azt az ismerős súlyt, amelyet már szinte a testem részének érzek.
Lesz egy utolsó kilépés egy szállás ajtaján a hajnali csendbe.
Egy utolsó első lépés.
Egy utolsó reggel, amikor még nem tudom pontosan, mi vár rám estig.
Egy utolsó alkalom, amikor egyedül haladok egy ismeretlen földúton, és csak a következő kék jelzést keresem.
Egy utolsó pillanat, amikor előveszem a füzetemet egy pecsételőhelyen.
Egy utolsó pecsét.
Egy utolsó hosszú, forró kilométer.
Egy utolsó alkalom, amikor elfogy a vizem, és számolom, mennyi lehet még a következő kútig vagy boltig.
Egy utolsó alkalom, amikor azt mondom magamban: csak még ezt a pár kilométert.
Egy utolsó este, amikor úgy fekszem le, hogy aznap ötven-hatvan kilométerrel több van mögöttem, mint reggel.
És talán lesz egy utolsó olyan pillanat is, amikor megkérdezem magamtól: mit keresek én itt?
Aztán megteszem a következő lépést.
Ahogy eddig mindig.
Furcsa dolog ez. Mert amikor valamit sokszor csinálunk, azt hisszük, hogy örökké tart. Az első napokban még minden különleges.
Aztán kialakul a rutin.
Felkelni.
Összepakolni.
Elindulni.
Gyalogolni.
Inni.
Enni.
Pecsételni.
Gyalogolni tovább.
Megérkezni.
Zuhanyozni.
Mosni.
Enni.
Tölteni az eszközöket.
Aludni néhány órát. Aztán újra kezdeni.
Egy idő után már nem gondolkodunk rajta, mert természetessé válik. Mintha ez lenne az élet. Mintha mindig így lett volna, és mindig így is maradna. Pedig semmi sem marad így. És talán éppen ez az „utolsó dolgok” különös kegyetlensége és szépsége: legtöbbször nem tudjuk, hogy valamit utoljára csinálunk.
Hányszor ültem le ezen az úton valahol az út szélére úgy, hogy fogalmam sem volt róla, hogy talán azon a napon ülök ott utoljára egyedül? Hányszor néztem napfelkeltét úgy, hogy csak arra gondoltam, mennyi kilométer van még előttem? Hányszor bosszankodtam a hátizsák súlyán, a melegen, a poron, a sáron, a homokon, a végtelen töltésen, anélkül hogy eszembe jutott volna: egyszer még hiányozni fog mindez? Hányszor kívántam azt, hogy bárcsak vége lenne már egy nehéz napnak? És most, amikor tényleg közeledik a vége, már egyáltalán nem siettetném. Mert most már tudom, hogy ami negyvenvalahány napon keresztül hétköznap volt, néhány nap múlva emlék lesz.
De közben azon gondolkodom: vajon tényleg csak itt, a Kékkörön vannak utolsó dolgok? Mi fog történni, amikor hazamegyek? Hazatérek Szegedre. Leteszem a hátizsákot. Belépek az otthonomba. Megölelem azokat, akik hiányoztak. Visszakerülnek körém a megszokott tárgyak, a megszokott falak, a megszokott emberek. Lesz saját ágyam. Saját fürdőszobám. Nem kell minden este azon gondolkodnom, honnan indulok másnap hajnalban. Nem kell óránként néznem, mennyi víz van még nálam. Nem kell ötven kilométerrel odébb érnem estére. Visszacseppenek abba az életbe, amelyet július elsején egy időre magam mögött hagytam. És néhány nap vagy néhány hét múlva talán megint természetessé válik minden.
Pedig ott is ugyanúgy ott lesznek az utolsó dolgok. Csak nem lesz mellettük tábla, amely figyelmeztet rájuk. Nem fogja senki azt mondani: figyelj, ez most az utolsó ilyen reggel. Ez az utolsó alkalom, amikor ezt az embert látod. Ez az utolsó közös vacsorátok. Ez az utolsó beszélgetés, amikor még mindketten ráértek. Ez az utolsó alkalom, amikor a gyereked így néz rád. Ez az utolsó séta ezzel a kutyával ezen az útvonalon. Ez az utolsó nyár, amikor még minden pontosan így van körülötted. Ez az utolsó telefonhívás. Az utolsó ölelés. Az utolsó „jó éjszakát”. Az utolsó „majd holnap beszélünk”. Nem tudjuk. És talán éppen ezért bánunk olyan könnyelműen a hétköznapokkal. Mert azt hisszük, hogy lesz még. Majd holnap. Majd jövő héten. Majd legközelebb. Majd ha több időnk lesz. Majd ha kevesebb lesz a munka. Majd ha véget ér ez vagy az. Majd egyszer.
Az úton most könnyű felismernem az utolsó dolgokat, mert látom a célt. Tudom, hogy közeledik Szatymaz. Tudom, hogy közeledik Szeged. Tudom, hogy véges számú kilométer van előttem. Tudom, hogy hamarosan leveszem a hátizsákot, és ezzel ez az út véget ér. Van egy vonal a térképen, és én látom, hol zárul be. Az életben nincs előttünk ilyen térkép. Nem látjuk, melyik kanyar után következik valaminek a vége. Talán ezért kellene néha úgy élni a teljesen átlagos napjainkat is, ahogyan én most nézek erre az utolsó előtti napra. Egy kicsit lassabban. Egy kicsit figyelmesebben. Nem azért, mert minden pillanatot görcsösen meg kell őrizni. Nem lehet. És talán nem is kell. Hanem azért, hogy időnként észrevegyük: ami most hétköznapi, egyszer még hiányozhat.
Az a reggeli kávé. Az a hang a másik szobából. Az a megszokott telefonhívás. Az az ember, aki mindig ott ül velünk szemben. Az a kutya, amelyik minden este ugyanott vár. Az a mondat, amelyet ezerszer hallottunk. Az a kéz, amelyet bármikor megfoghatunk. Az az ajtó, amelyen minden este beléphetünk. Mert egyszer mindenből lesz egy utolsó. Csak többnyire nem tudjuk, mikor.
Én most abban a különös helyzetben vagyok, hogy néhány utolsó dolgot előre felismerhetek. Tudom, hogy közeledik az utolsó idegen ágy. Az utolsó hajnali indulás. Az utolsó hátizsák-felvétel. Az utolsó magányos vacsora. Az utolsó pecsét. Az utolsó hosszú nap. Az utolsó kilométer. És szeretném ezeket most már nem egyszerűen túlélni. Szeretném észrevenni őket. Amikor holnap hajnalban felveszem a cipőmet, figyelni fogok rá. Amikor a vállamra emelem a hátizsákot, érezni fogom a súlyát. Amikor elindulok, talán visszanézek még egyszer. Amikor meglátom a következő kék jelzést, nem csak elmegyek mellette. Amikor egyedül leszek, nem akarok majd gyorsabban túlérni a magányon. Amikor fáradt leszek, talán még annak is örülni fogok egy kicsit. Mert már tudom, hogy hamarosan mindez hiányozni fog.
És amikor majd hazatérek, szeretnék valamennyit magammal vinni ebből a felismerésből. Nem a hátizsákot. Nem a port. Nem a fájó lábakat. Hanem azt, hogy figyeljek arra, ami még van. Arra, aki még mellettem van. Arra, amit még megtehetek. Arra, akit még felhívhatok. Arra, akit még megölelhetek. Arra a helyre, ahová még hazamehetek.
Mert talán nem az a legnagyobb baj, hogy egyszer mindenből lesz egy utolsó. Hanem az, hogy olyan sokszor csak akkor értjük meg valaminek az értékét, amikor az utolsó már megtörtént. És mi akkor még nem tudtuk, hogy az volt.
🐺
Mellettem
Ma van az utolsó előtti napom a Kék Körön. De valójában ez az utolsó nap, amikor egyedül gyalogolok. Holnap reggeltől már velem jön egy barátom, aztán ahogy közeledek Szegedhez, egyre többen csatlakoznak majd hozzám. Lesz, aki csak néhány kilométerre, lesz, aki hosszabb időre. És végül úgy fogok megérkezni, ahogyan szerettem volna: emberek között. Veletek.
Ma azonban még csak én vagyok és az út. Legalábbis ezt kellene mondanom. De egész nap van egy különös érzésem. Ma nem vagyok egyedül.
Édesapám lassan tizenegy éve nincs már velünk. Nehéz erről írnom. Talán azért is, mert vannak dolgok, amelyekhez egyszerűen kevesek a szavak. Az ember megpróbál mondatokat rakni köréjük, de valahogy egyik sem ér el egészen oda, ahol az érzés van. Apám sok szempontból a példaképem volt. És valójában ma is az.
Ennyi év után is rengeteg döntésemnél eszembe jut: vajon ő mit szólna ehhez? Mit mondana, ha látná? Büszke lenne rám? Elmosolyodna azon a jellegzetes módján? Vagy csak nézne rám, és nem mondana semmit, mert nem is kellene? Nem tudom. De azt tudom, hogy az ember életéből eltűnhet valaki úgy, hogy közben soha nem tűnik el belőle.
Mert vannak emberek, akik nem egyszerűen velünk élnek egy darabig, hanem belénk épülnek. Ott vannak abban, ahogyan gondolkodunk. Ahogyan döntünk. Ahogyan felállunk, amikor elesünk. Ahogyan tartjuk magunkat, amikor nehéz. Ott vannak bizonyos mondatainkban, mozdulatainkban, gesztusainkban. Néha még abban is, ahogyan hallgatunk. És talán ezért érzem ma ennyire közel.
Negyvennyolc napja gyalogolok. Több ezer kilométeren keresztül rengetegszer voltam fizikailag teljesen egyedül. Erdőkben, hegyeken, töltéseken, mezők között, hajnalban és sötétedés után. Voltak napok, amikor hosszú órákon át senkivel sem találkoztam. Megtanultam, milyen az, amikor az embernek tényleg csak a saját léptei maradnak.
De ma más ez a csend. Ma valahogy ketten vagyunk benne. Nem tudom bizonyítani, és nem is akarom. Csak érzem. Azt érzem, hogy Apám itt jön mellettem. Nem előttem. Nem mögöttem. Mellettem. Pont úgy, ahogyan annak idején szerettem volna még nagyon sokáig.
És miközben teszem egymás után az utolsó olyan kilométereket, amelyeket ezen a Kék Körön egyedül fogok megtenni, néha szinte odanéznék magam mellé. Mintha ott lenne. Mintha látná ezt az egészet. A hajnali indulásokat, a végtelennek tűnő kilométereket, a fájdalmat, a fáradtságot, a forróságot. Azokat a pillanatokat, amikor legszívesebben abbahagytam volna, és azokat is, amikor mégis megtettem a következő lépést. Aztán még egyet. És még egyet. Egészen idáig.
Sokszor gondoltam ezen az úton arra, hogy miért csinálom mindezt. Talán erre nincs egyetlen válasz. De ma már azt is érzem, hogy minden hosszú útban benne vannak azok is, akiktől valaha megtanultunk járni. És amikor azt hisszük, hogy teljesen egyedül megyünk, néha éppen ők visznek tovább bennünket.
Holnap már emberek vesznek majd körül. Beszélgetések lesznek, találkozások, ölelések, az utolsó kilométerek. És valahol Szeged felé haladva egyszer csak véget ér ez a negyvenkilenc napos út. Ma azonban még csend van. Még előttem az út. Még hallom a saját lépteimet. És ma utoljára vagyok „Az Út Magányos Farkasa” úgy igazán, fizikailag is egyedül ezen az úton.
Mégsem érzem magányosnak magam. Mert van valaki, akit már nem tudok megölelni. Nem tudom felhívni. Nem tudom neki holnap elmesélni, hogy sikerült. Pedig talán neki szeretném az egyik legjobban elmondani. De valamiért azt érzem, hogy nincs is rá szükség.
Mert tudja. Látja. És ma itt jön mellettem.
Apa, ha valóban látsz valahonnan… már majdnem megcsináltuk.
🐺