Az Út nem ott végződik, ahol megáll a lábad
Ma, pénteken pont egy hete. Egy hete, hogy a testem az elszenvedett baleset miatt azt
2025-07-04
Blog
Gondolatok az útról
Kövesd végig utazásaimat és éld át Te is a természet varázsát!
Túrázás
Futás
Belső ösvények
🔧 Részben szétesve, mégis egyben
A térdem belsejében most csend van. Nem olyan csend, mint az erdőé hajnali ködben, hanem
2025-07-03
A Gyaloglás – Az Élet
Vannak napok, amikor csak egy kis körre indulok. Egy óra, talán kettő, csak a közeli
2025-07-02
Kékkör – Nulláról a Végtelenbe – Farkas a Kéken
🐺🚶🏔💔 Vannak pillanatok, amikor az út nem előre visz, hanem mélyen önmagamba Lehet, hogy másnak,
2025-06-29
Ne kérdezz, csak lépj – az út önmagad közepébe
Ki gyalogol?A lábad? A tested? A gondolataid?Vagy valami más, amit nem tudsz megnevezni? Amikor egyedül
2025-06-12
„A cipőm a társam is, nem csupán egy tárgy” – gondolatok a Kékkörön
Vannak napok, amikor a világ szűk keresztmetszetűre szűkül: egy ösvény szélességűre, egy lépés hosszúságúra. Ilyenkor
2025-06-10
Ne hagyjatok cserben
Őszinte leszek.
Eddig 6 000 Ft gyűlt össze.
Ez minden egyes forintjával nagyon fontos.
Minden egyes támogatás mögött ott van egy ember, egy szándék, egy kiállás.
De ez még messze van attól a céltól, amit kitűztem.
A cél: 100 000 Ft.
Az Amnesty International csapatával futok az UltraBalatonon.
Nem csak magamért.
Nem csak a kilométerekért.
Hanem egy ügyért.
A magyar média függetlenségéért.
Látom, hogy a csapatban vannak, akik már több százezer forintot gyűjtöttek össze.
És ilyenkor az emberben óhatatlanul megszólal egy hang:
„Lehet, hogy én ezt most nem tudom megcsinálni…”
De aztán jön egy másik hang is.
Az, amelyik azt mondja:
nem adhatod fel.
Én futni fogok.
Lépésről lépésre.
De ez a kampány nem csak rólam szól.
Ez rólunk szól.
Arról, hogy fontos-e nekünk az igazság.
Arról, hogy fontos-e nekünk, hogy legyenek még független hangok.
Arról, hogy számít-e, milyen világot hagyunk a gyerekeinkre.
Most hozzátok fordulok.
Ne hagyjatok cserben.
Ha eddig gondolkodtál rajta, most itt az idő.
Nem kell nagy összeg.
👉 egy kávé ára
👉 egy ebéd töredéke
👉 akár csak pár száz forint
Minden számít.
Én viszem a lépéseket.
Ti adjátok mögé az erőt.
És együtt talán eljutunk oda,
ahová egyedül nem lehet.
Lépésről lépésre.
Az igazság felé.
Itt tudod támogatni a magyar média függetlenségét:
www.amnesty.hu/product/lepesrol-lepesre-a-magyar-media-fuggetlensegeert/
Köszönöm szépen!
„A bölcs a saját egójával harcol.
A bolond mindenki máséval.”
Van egy láthatatlan csatatér, amit kevesen vesznek észre.
Nem a hegyek gerincén húzódik, nem az utcákon, nem a kommentmezőkben.
Hanem bennünk.
A bölcs ember felismeri, hogy a legnagyobb ellenfél nem odakint van.
Nem a másik ember véleménye, nem a világ igazságtalansága, nem a körülmények.
Hanem az a halk, de kitartó hang belül, amely mindig többet akar: több elismerést, több igazat, több kontrollt.
Az egó nem ordít – suttog.
És pont ezért veszélyes.
Harcolni vele nem látványos.
Nincs taps a végén.
Nincs közönség.
Csak csend van, és döntések sorozata: nem válaszolni egy bántó szóra, nem bizonyítani mindenáron, nem visszavágni, amikor lehetne.
A bolond ezzel szemben mindig kifelé harcol. Mindig talál valakit, akivel szemben igaza lehet. Mindig van egy új „ellenfél”.
És közben észre sem veszi, hogy minden megnyert vitával egyre jobban elveszíti önmagát.
Mert a világ legkönnyebb dolga másokat legyőzni.
És a legnehezebb: önmagadat.
Az igazi erő nem abban van, hogy ki tudsz állni mások ellen, hanem abban, hogy mikor nem állsz ki.
Mikor nem mész bele.
Mikor elengeded.
Mint a hegyen.
Ott, ahol már elfogy a levegő, és minden lépésért meg kell küzdeni, lehullanak a szerepek.
Nem számít, ki mit gondol rólad.
Nem számít, hogy igazad van-e.
Csak az számít, hogy mész-e tovább.
És ott történik valami furcsa.
Ahogy haladsz felfelé, egyre kevesebb dolgot cipelsz.
Nem csak a hátizsákból kerülnek ki a felesleges súlyok… hanem belőled is.
Az egó lassan lemarad.
Nem bírja a tempót.
És a végén már nem harcolsz senkivel.
Még magaddal sem.
Csak mész. Csendben. Tisztán.
Talán ez a bölcsesség.
Nem az, hogy mindig győzöl.
Hanem az, hogy már nincs szükséged rá.
🐺
"A hegyre felmenni soha sem könnyű.
Fáradság, verejték, kemény munka.
Mindig, már gyermekkorom óta csodáltam a hegymászókat, akik életük kockáztatásával jutottak fel a föld legmagasabb csúcsaira, a csúcsra jutás élményéért."
„Minél feljebb hágunk a hegyre, annál jobban fel kell öltözni. De mint emberek, teljesen levetkőzünk egymás előtt, mire felérünk a csúcsra. Ha máshol nem, de ott fent a magasban mindenki csak önmaga tud lenni. A Földön akkora emberek járnak, hogy az ember nem lát tőlük. Ha ott vagyok a sziklafal oldalában, akkorának érzem magam, mint egy porszem. Ha jön egy vihar, még akkorának sem. Ez a valós méretünk."
Szendrő Szabolcs, magyar hegymászó
A hegy nem hazudik.
Ott nincs taps, nincs komment, nincs szerep. Ott csak te vagy — és az, amivé az út közben válsz.
Gyerekként mi is a csúcsot látjuk.
A zászlót.
A fotót.
A „megcsináltam” pillanatát.
De a hegy nem a csúcsról szól.
A hegy az útról szól, amely közben lassan lehánt rólad mindent, amit magadra aggattál.
Az első lépések még könnyűek. Ott még viszed magaddal a világodat: az egódat, a megfelelési kényszert, a bizonyítási vágyat.
Aztán emelkedik az ösvény.
És minden egyes méterrel egyre nehezebb lesz cipelni ezeket.
A levegő ritkul.
A gondolatok is.
És egyszer csak ott találod magad a sziklafalon, ahol már nem számít, ki vagy odalent.
Nem számít a státusz.
Nem számít a cím.
Nem számít, hogy ki mit gondol rólad.
Csak az számít, hogy meg tudod-e tenni a következő lépést.
Szendrő Szabolcs szavai pontosan ezt a pillanatot ragadják meg: ahogy felfelé haladsz, egyre több réteget veszel fel, hogy túlélj — de közben belül egyre több réteget vetsz le.
Ez a paradoxon.
Fent, ahol a legnagyobb a hideg, ott leszel a legmeztelenebb.
Nem fizikailag.
Hanem emberként.
Mert ott már nincs hová bújni.
A hegy visszavesz mindent, ami nem valódi.
És amikor vihar jön, amikor eltörpülsz a szélben, amikor rájössz, hogy még porszemnek is túl nagy szó rád —
akkor történik valami nagyon fontos.
Helyére kerül a világ.
Rájössz, hogy nem te vagy a középpont.
És furcsa módon, pont ettől leszel szabad.
Mert ha nem te vagy a középpont, akkor nem is kell annak lenned.
Nem kell bizonyítanod.
Nem kell többnek látszanod.
Nem kell eljátszanod semmit.
Csak menned kell.
Lépésről lépésre.
A hegy megtanít arra, amit a hétköznapok elfeledtetnek velünk:
hogy az ember valódi mérete nem az, amit a világban elfoglal.
Hanem az, amit képes elengedni.
És talán ezért vonz minket a magas.
Nem a csúcs miatt.
Hanem azért, mert ott végre találkozunk azzal, akik valójában vagyunk.
🐺