
Ki vagyok én?
Ki vagyok én?A test?A gondolatok mögötti narrátor?A hang, amely kommentál, magyaráz, ítél, fél, tervez, remél?Vagy

Ki vagyok én?A test?A gondolatok mögötti narrátor?A hang, amely kommentál, magyaráz, ítél, fél, tervez, remél?Vagy

Van egy csendes, alig kimondott fájdalom, amit az ember csak akkor ért meg igazán, amikor

Vannak napok, amikor úgy érzed, hogy minden elcsendesedett benned. Amikor nem vagy biztos abban, hogy

Az ember akkor él igazán, amikor van előtte egy hegy.Lehet az egy valódi csúcs, mint

Vannak napok, amikor az egész világ köddé lesz körülötted.Nem csak az erdőben – bent, a

„Egy elcsendesült elme előtt megnyílik az egész univerzum.”Lao-ce Van valami végtelenül ősi és egyszerű abban,
Kora reggel, a varsói felhőkarcolók árnyékában lefutottam tíz kilométert.
Most pedig jöhet az egész napos tárgyalás, érvek ütköztetése, döntések sora.
Mert nekem előbb rendet kell raknom magamban, hogy aztán helyt tudjak állni a világ zajában is.
🐺
... Több megjelenítéseKevesebb megjelenítése
„Ne adj a gonosznak semmit, amivel szembeszállhat, és magától eltűnik.”
Lao-ce
Vannak dolgok az életben, amelyek nem attól erősek, amik… hanem attól, amit mi adunk nekik.
A gonosz – legyen az harag, gyűlölet, hazugság vagy manipuláció – nem egy önálló, megállíthatatlan erő. Nem egy szikla az úton.
Inkább egy árnyék. És az árnyék csak addig létezik, amíg fényt vetünk rá… vagy amíg mi magunk tápláljuk.
A legtöbb ember ott követi el a hibát, hogy harcolni akar vele. Nekimegy. Reagál rá. Visszaüt. Visszakiabál. Visszagyűlöl.
És ezzel életben tartja.
Mert minden reakció egy újabb adag energia. Egy újabb lélegzet, amit belefújunk abba, amit el akarnánk pusztítani.
A farkas az erdőben nem ugat minden zajra. Nem rohan minden árnyék után. Nem kezd harcba minden provokációval. Tudja, hogy nem minden érdemes az energiájára. Tudja, hogy van, amit nem legyőzni kell… hanem egyszerűen nem etetni.
A mai világ zajos. Túl zajos. Vélemények, indulatok, mesterségesen gerjesztett konfliktusok. Olyan, mintha valaki folyamatosan követ dobálna az álló vízbe, csak hogy hullámokat lásson.
És mi gyakran bele is lépünk ebbe a játékba.
De mi történik, ha nem reagálsz?
Mi történik, ha nem adsz vissza semmit?
A hullámok elcsendesednek.
Ez nem gyávaság. Nem meghátrálás. Ez erő. Az a fajta erő, amikor nem engeded, hogy mások határozzák meg, mire fordítod az energiádat.
A gonosz nem attól tűnik el, hogy legyőzöd.
Hanem attól, hogy nem talál benned kapaszkodót.
Nem talál haragot, amire ráépülhet.
Nem talál félelmet, amit kihasználhat.
Nem talál reakciót, amiből táplálkozhat.
És akkor… egyszer csak megszűnik.
Mint a tűz, ha nem dobsz rá több fát.
Az út magányos farkasa ezt megtanulja előbb-utóbb. Nem minden csatát kell megvívni. Nem minden támadásra kell válaszolni. Van, amikor a legnagyobb győzelem az, hogy egyszerűen továbbmész.
Csendben.
És a zaj mögötted marad.
🐺
... Több megjelenítéseKevesebb megjelenítése
Megvan a következő lépés.
Nincs visszaút.
Az idei UltraBalaton után nem kérdés maradt bennem, hanem válasz született.
Jövőre nem csapatban szeretném teljesíteni.
Nem szakaszokra bontva.
Hanem szembenézve a teljes körrel.
Azaz a felével.
Páros váltóban. 209 kilométer.
Ez azt jelenti: kicsivel több mint 100 kilométer fejenként.
Nem egyben. Nem egyszerre.
Hanem újra és újra visszatérve az útra.
Fáradt lábbal.
Üres fejjel.
Tiszta akarattal.
Ez már nem „csak” futás.
Ez már egy másik szint.
Egy másik játék.
Ehhez keresem a társam.
Valakit, aki érti, hogy ez nem a tempóról szól.
Nem az időről.
Hanem arról, hogy amikor minden azt mondja, hogy elég volt…
akkor még egyszer elindulsz.
Valakit, aki:
– nem ijed meg a 100 kilométertől
– tud szenvedni úgy, hogy közben nem omlik össze
– tud csendben menni, amikor kell
– és tud húzni, amikor én gyengülök
Ez nem csak páros váltó lesz.
Ez szövetség lesz.
És kell még egy ember a háttérbe is.
A csapat nem kettőnkről szól.
Hanem négyünkről.
Kell még egy segítő, aki:
– bír 100 km-t bicajon (igen, tempóban, nem kirándulva)
– van B kategóriás jogosítványa
– tud logisztikában gondolkodni
– és akkor is ott van fejben, amikor mi már nem nagyon
Az egyik segítő már megvan.
A másik hely még nyitott.
Ez nem egy hirdetés.
Ez egy hívás.
Az útra.
A határokhoz.
És azon túlra.
Ha érzed, hogy ez benned van, írj.
Ha csak egy hang benned azt mondja: „mi lenne, ha…” — akkor főleg írj.
Mert jövőre…
nem csak körbefutjuk a Balatont.
Valami mást is megkerülünk közben.
Magunkat.
Aztán remélem, hogy tényleg találok egy másik "futóbolondot", mert ha nem, akkor a végén még nekem kell majd végigfutnom az egész kört... 😉
🐺
... Több megjelenítéseKevesebb megjelenítése
A böngészési élmény fokozására, valamint a forgalom elemzése érdekében sütiket (cookie) használunk. Az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhat a sütik használatához.