Ma a Kékkörön elfogyott a vizem.
Három literrel indultam neki a mai távnak – azt hittem, elég lesz. De nem volt vízvételi lehetőség sehol sem, és a nap egyre forróbb lett. Először csak kicsit száradt ki a szám, aztán nehézzé vált a lépés, és végül már csak egy dolgom járt az agyam: a vízen. Hol van? Mikor lesz újra? Mennyi lehet még hátra nélküle?
És ekkor elindultak bennem a gondolatok.
Hányszor vesszük természetesnek azt, ami mindig ott van?
A vizet. A levegőt. Egy jóleső árnyékot. Az otthon melegét. Egy simogató kéz jelenlétét. A testünk működését. Az egészséget.
Nem ünnepeljük meg őket. Nem köszönjük meg őket. Mert mindig ott vannak – egészen addig, amíg egyszer csak nincsenek.
A hiány kegyetlen tanító. Csendes, de megkerülhetetlen. Először elvesz valamit, amit természetesnek hittél, és aztán vár. Várja, hogy észrevedd: nem természetes az, ami megadatott, hanem ajándék.
Ma nem volt víz. De lett tanítás.
Nem csak arról, hogy jobban meg kell tervezni a folyadékmennyiséget minden napomon.
Hanem arról, hogy hálásnak lenni nem akkor kell, amikor elveszik valamit. Hanem még előtte.
Most, amikor ezt írom, már újra van vizem. Kortyolok belőle, és érzem: élek. És azt is érzem, hogy holnap, amikor újra elindulok, nemcsak a kulacsomat töltöm majd meg – hanem a lelkemet is azzal az egyszerű felismeréssel:
Semmi sem természetes – minden ajándék.
