🖲 Vágáshuta ➡️ Nagyhuta ➡️ Füzérradvány ➡️ Füzér ➡️ Nagy-Milic ➡️ Bodó-rét ➡️ Hollóháza ➡️ Sátoraljaújhely
📆2026.08.06.
🚶: 42,5 km
⛰⬆️: 1 310 m
⛰⬇️: 1 187 m
⏰: 9 h 45 min.
Sum:: 1 932 km (74,4 %)
Egy fejezet lezárult.
Ma Vágáshutától Hollóházáig gyalogoltam, összesen 42,5 kilométert. Ezzel hivatalosan is befejeztem az Országos Kéktúrát, a Kékkör legrégebbi és legismertebb, Írott-kőtől Hollóházáig vezető északi szakaszát.
július 15-én, reggel 8 órakor indultam el Írott-kőről, és ma, augusztus 6-án 15 óra 53 perckor ütöttem be az utolsó pecsétet Hollóházán. Az OKT teljesítéséhez így 22 napra, 7 órára és 53 percre volt szükségem.
A mai nap ugyan „csak” 42,5 kilométer lett, de a hőség ismét embert próbáló volt. A nap legnagyobb kihívását pedig a Nagy-Milic jelentette. Füzér felől, már folyamatosan emelkedett az út, de az utolsó 1,7 kilométer valódi erőpróba volt. Sokáig azt hittem, hogy Magyarország legkeményebb mászása a Nagy-Gete, de most már biztosan tudom: a Nagy-Milic ezen is túltesz.
Ezzel a Nagy-Milic lett az utolsó hegy, amelyet ezen a Kékkör-kihíváson még meg kellett másznom. Holnap reggel már Sátoraljaújhelyről indulok tovább, immár az Alföldi Kéktúrán. A hosszú hegyvidéki szakasz lezárult, most egy egészen más világ következik: a síkvidék végtelen horizontja, ahol már nem a szintemelkedés, hanem a kilométerek és a kitartás jelentik majd az igazi kihívást.
Egy újabb fontos mérföldkő mögöttem. Az út azonban még korántsem ért véget. Most kezdődik a Kékkör következő fejezete.
Mit viszel magaddal?
Egy hosszú túrán az ember nagyon hamar megtanulja, hogy minden grammnak jelentősége van. Indulás előtt még úgy gondoljuk, hogy ez is kelleni fog, az is jól jöhet, ezt sem hagyhatom otthon. Aztán amikor egész nap a hátadon cipeled a zsákot, egyszer csak rájössz, hogy minden felesleges tárgyért meg kell fizetni. Nem pénzzel, hanem energiával és fájdalommal. Minden plusz kilogramm ott van minden egyes lépésedben, minden emelkedőn, minden lejtőn, és a nap végére már a legkisebb súlynak is jelentősége lesz. A hosszú utak egyik legfontosabb szabálya egyszerű: csak azt vidd magaddal, amire valóban szükséged van.
A Kékkörön ezt tanulom napról napra. Nem azt, hogyan pakoljak be tökéletesen, hanem azt, hogyan hagyjak el mindent, amire valójában nincs szükségem. Az út nem azt kérdezi, mid van. Az út azt kérdezi: mire van valóban szükséged? És a kettő nagyon ritkán ugyanaz. Sokszor nem az visz előre, hogy mit teszünk még hozzá az életünkhöz, hanem az, hogy miből merünk végre elengedni.
Aztán egyszer csak rájöttem, hogy nemcsak a hátizsákommal vagyok így. Hanem önmagammal is.
Mindannyian cipelünk olyan terheket, amelyeket senki sem lát. Régi sérelmeket. Csalódásokat. Kimondatlan mondatokat. Bűntudatot. Haragot. Elvárásokat. Mások véleményét. Azt, hogy mit kellett volna mondanunk, vagy mit nem kellett volna megtennünk évekkel ezelőtt. És miközben azt hisszük, hogy ezeket már rég magunk mögött hagytuk, valójában minden nap velünk utaznak. Éppen úgy, mint egy felesleges tárgy a hátizsák mélyén. Nem kérnek enni, nem kérnek inni, mégis folyamatosan fogyasztják az energiánkat.
A legkülönösebb az egészben, hogy idővel megszokjuk ezeket a terheket. Annyira hozzánk nőnek, hogy már észre sem vesszük őket. Ahogy a túrán sem tűnik fel az első napon még egy plusz fél kilogramm. Csak a huszadikon. Vagy a harmincadikon. Amikor már minden emelkedőn nehezebb levegőt venni, és úgy érezzük, mintha maga az út lenne egyre nehezebb. Pedig lehet, hogy nem az út változott meg. Csak túl sok mindent viszünk magunkkal.
És talán ez az egyik legnagyobb csapda. Azt hisszük, hogy az élet egyre nehezebb. Hogy egyre kevesebb az erőnk. Hogy már nem vagyunk olyanok, mint régen. Pedig néha nem velünk van a baj. Csak évek óta olyan súlyokat cipelünk, amelyeket már régen letehettünk volna. Minden ki nem mondott fájdalom, minden meg nem bocsátott sérelem, minden önvád és minden megfelelési kényszer egy-egy újabb kő a hátizsákunkban. Egy darabig még elbírjuk. Aztán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már nem a saját életünket visszük, hanem a múltunkat.
Sokszor azt gondoljuk, hogy erősebbnek kell lennünk. Hogy még többet kell kibírnunk. Hogy még nagyobb súlyt kell elviselnünk. Pedig lehet, hogy nem erősebbnek kellene lennünk, hanem könnyebbnek. Lehet, hogy nem új dolgokat kellene felvennünk, hanem végre letenni néhány régit. Egy régi haragot. Egy régi csalódást. Egy önvádat. Egy megfelelési kényszert. Egy olyan terhet, amelyet talán soha nem is nekünk kellett volna cipelnünk.
Én azt érzem, hogy ez az út erről is szól. Nemcsak kilométereket hagyok magam mögött, hanem lassan olyan lelki terheket is, amelyekről korábban azt hittem, örökké velem maradnak. Nem egyik napról a másikra történik. Nincs egyetlen nagy felismerés vagy látványos fordulat. Egyszerűen csak azt veszem észre, hogy könnyebb lett a lépésem. Nem azért, mert könnyebb a hátizsákom. Hanem mert könnyebb lett a lelkem. Talán ezért szeretem annyira a hosszú utakat. Mert itt nem lehet elbújni önmagunk elől. Az út előbb-utóbb mindent megmutat, amit eddig sikerült elfednünk.
Talán te is hordasz valamit, amit már régen letehetnél. Egy régi sérelmet. Egy kudarc emlékét. Valaki ítéletét. Vagy éppen a sajátodat. Lehet, hogy már annyira megszoktad a súlyát, hogy észre sem veszed, mennyi erőt vesz el tőled nap mint nap. Pedig az elengedés nem azt jelenti, hogy meg nem történtté tesszük a múltat. Csupán azt jelenti, hogy többé nem engedjük, hogy a múlt határozza meg minden következő lépésünket.
Állj meg egy pillanatra, és tedd fel magadnak a kérdést: ha ma csak egyetlen dolgot vihetnél tovább az utadon, mi lenne az? És ami talán ennél is fontosabb: mit lenne itt az ideje végre letenni?
A hosszú utak titka nem az, hogy mennyit bírunk el. Hanem az, hogy útközben mit tanulunk meg letenni.
