🖲 Sátoraljaújhely ➡️ Felsőbereczki ➡️ Karos ➡️ Karcsa ➡️ Pácin ➡️ Cigándi gátőrház ➡️ Cigánd ➡️ Tiszakanyár
📆2026.08.07.
🚶: 54 km
⛰⬆️: 219 m
⛰⬇️: 240 m
⏰: 12 h 15 min.
Sum:: 1 987 km (76,5 %)
Végig hazafelé gyalogolok
Ma Sátoraljaújhelytől Tiszakanyárig gyalogoltam, összesen 54 kilométert, immár az Alföldi Kéktúra útvonalán. A reggel meglehetősen nehezen indult. A hidegfront hatását különösen erősen megérezte a szervezetem, nem éreztem magam igazán jól, és a megszokott tempómat sem találtam. Aztán kisütött a nap, lassan emelkedni kezdett a hőmérséklet, és vele együtt én is magamhoz tértem: visszatért az erőm és a szokásos gyaloglótempóm. Délután viszont már nagyon erős szél kísért az úton, az ég is befelhősödött, és egy ideig úgy nézett ki, hogy az esőt sem úszom meg. Végül egyetlen csepp sem esett, csak jócskán lehűlt a levegő. Így telt az első teljes napom az Alföldi Kéktúrán. És közben egyre erősebben éreztem valamit, amit már régóta tudok, de most kezd egészen más jelentést kapni: én ezen az egész úton végig hazafelé gyalogolok.
Amikor július elsején kiléptem a saját házam ajtaján, sokan talán azt gondolták, hogy most elindulok minél messzebb az otthonomtól. Pedig én már akkor is hazafelé indultam.
Ezért volt fontos számomra, hogy ne Szatymazról, az első pecsételőhelytől kezdjem a Kékkört. Az csak egy pecsét lett volna egy füzetben. Az én utam azonban nem ott kezdődött, hanem ott, ahol minden valódi út kezdődik: az otthonom küszöbén. Abban a pillanatban, amikor becsuktam magam mögött az ajtót, és megtettem az első lépést.
Azóta több mint ezer és ezer kilométer került mögém. Az út elején egyre távolabb kerültem az otthonomtól. Minden nap azt mutatta a térkép, hogy nő a távolság. Több út volt előttem, mint mögöttem. Aztán a Kékkör különös íve elkezdte lassan visszafordítani az irányt. Voltak napok, amikor közelebb kerültem, aztán ismét távolodtam. Mintha az élet is azt akarta volna megmutatni, hogy a hazatalálás soha nem egyenes vonal.
Tegnap azonban valami megváltozott.
Nem történt semmi látványos. Nem volt ünnepség, nem szólt fanfár, nem állt ott senki egy táblával. Csak egyszerűen átbillent valami. Attól a pillanattól kezdve már kilométerekben is egyre közelebb vagyok az otthonomhoz. Légvonalban is. Minden egyes lépéssel.
És furcsa módon ettől könnyebb lett a lelkem.
Mert már nem csak tudom, hanem érzem is, hogy valóban hazafelé tartok.
Fogynak a kilométerek. Fogynak a napok. Minden reggellel eggyel kevesebbszer kell felvennem a hátizsákot. Eggyel kevesebbszer kell búcsút mondanom egy szállásnak. Eggyel közelebb vagyok ahhoz, hogy újra belépjek ugyanazon az ajtón, amelyen több mint egy hónapja kiléptem.
De közben egyre inkább azt érzem, hogy a haza nem csupán egy ház, nem egy utca, nem egy város.
A haza egy állapot.
Az a hely, ahol már nem kell bizonyítanod semmit. Ahol megérkezhetsz önmagadhoz. Ahol végre leteszed a hátizsákot – nemcsak a válladról, hanem a lelkedről is.
Talán ezért olyan különös minden hosszú zarándoklat. Látszólag a világot járjuk be, valójában azonban mindig ugyanoda tartunk. Vissza oda, ahonnan elindultunk. Csakhogy mire visszaérünk, már nem ugyanaz az ember nyitja ki az ajtót, aki egykor becsukta.
Azt hiszem, erről szól ez az út is.
Nem arról, hogy megkerültem Magyarországot.
Hanem arról, hogy egyszer végre hazaérjek.
És talán nemcsak a saját otthonomba, hanem önmagamhoz is.
🐺
