Amióta hazaértem a Kékkörről, még egyetlen olyan éjszakám sem volt, amikor ne jártam volna újra valahol az úton. Elalszom itthon, a saját ágyamban, aztán egyszer csak megint ott vagyok. Néha pontosan felismerem a helyet: egy erdőt, egy töltést, egy végtelennek tűnő földutat, egy falut, egy kereszteződést, egy emelkedőt. Máskor olyan tájakon járok, amelyek valójában soha nem léteztek. Az elmém összerakja őket abból a rengeteg képből, amit 49 nap alatt magamba szívtam. Egy kicsit Zemplén, egy kicsit Alföld, valami ismeretlen erdő, egy sosem látott út, mégis minden rettenetesen ismerős. És álmomban egy pillanatig sem csodálkozom azon, hogy ott vagyok. Hiszen mennem kell.
Nappal már tudom, hogy vége. Tudom, hogy hazaértem. A cipő nem vár hajnalban az ajtó mellett, nincs előttem ötven vagy hatvan kilométer, nem kell azon gondolkodnom, hol lesz víz, hol eszem, merre fordul a következő jelzés. Nem kell újra felvennem a hátizsákot, és nem kell este kiszámolnom, mennyit kell másnap mennem. A testem lassan megérti, hogy megállhat. Az életem lassan visszarendeződik abba, amit az út előtt hétköznapoknak neveztem. De úgy tűnik, van bennem valami, ami erről még nem kapta meg az üzenetet. Valami, ami minden este megvárja, amíg elalszom, aztán csendben felveszi a hátizsákját, és elindul.
Talán azért, mert az ember nem tud egyszerűen hazahozni magával 2597 kilométert. Nem lehet 48 nap és 5 óra alatt három és fél millió lépést megtenni, 49 egymást követő napon újra és újra felkelni, napi tizenkét órát gyalogolni, és utána becsukni az egészet, mint egy könyvet, amit kiolvastunk. Egy ilyen út nem történet marad. Beépül az emberbe. Belekerül a mozdulataiba, a gondolataiba, az időérzékébe, a csendjeibe. Talán még az álmaiba is. Annyi ideig az volt a világ legegyszerűbb törvénye, hogy reggel felkelek, és megyek. Nem kellett tudnom, mi lesz egy hét múlva. Sokszor azt sem, mi lesz este. Csak azt kellett tudnom, merre van a következő kék jelzés. És menni felé.
Furcsa belegondolni, hogy miközben én végig azt hittem, Magyarországot járom körbe, közben talán valami egészen mást jártam körül. Saját magamat. Negyvenkilenc napon keresztül egyre közelebb kerültem valamihez, amit itthon, a zajban sokkal nehezebb észrevenni. Ott minden lecsupaszodott. Éhség volt vagy jóllakottság. Fájdalom vagy néhány könnyebb kilométer. Napfény vagy eső. Menni vagy megállni. Egy következő lépés. Aztán még egy. Aztán még egy. És valahol ebben az egyszerűségben olyan természetessé vált az élet, hogy talán most nem is az utat keresi az elmém éjszakánként. Hanem azt az embert, aki ott voltam.
Mert valami egészen biztosan történt velem azon az úton: nem ugyanaz az ember érkezett vissza, aki július elsején elindult. És talán ezért olyan nehéz egyszerűen azt mondani, hogy hazajöttem. A testem igen. Itt ülök, beszélgetek, dolgozom, eszem, alszom, próbálom visszavenni a régi ritmust. De amikor lehunyom a szemem, valaki tovább gyalogol bennem. Néha egy valódi úton, néha egy olyan ösvényen, amelyet csak az elmém rajzolt meg. Keresi a jeleket a fákon. Fordul a következő kanyarnál. Érzi a reggeli levegőt. Tudja, hogy hosszú nap lesz. És megy.
Sokáig azt gondoltam, hogy amikor beérek Szegedre, bezárul a kör. Hogy lesz egy utolsó lépés, és azzal véget ér valami. Most kezdem megérteni, hogy bizonyos körök nem zárulnak be attól, hogy visszaérünk oda, ahonnan elindultunk. Csak átköltöznek belénk. A térképről az emlékeinkbe. A lábunkból a gondolatainkba. A nappalainkból az álmainkba.
És talán nem is akarom, hogy teljesen elmúljon.
Talán egy részem tényleg ott maradt valahol a Kékkörön. Egy erdei ösvényen. Egy alföldi töltésen. Egy hegyoldalban. Egy kék jelzés mellett. Egy olyan hajnalban, amikor még nem létezett más, csak az előttem húzódó út és a következő lépés. Talán ezért térek vissza hozzá minden éjszaka. Talán az elmém újra és újra megpróbálja összerakni azt, amit a testem már befejezett, de valami bennem még mindig nem tudott elengedni.
Eszembe jut Csuang-ce régi története. Azt álmodta, hogy pillangó. Könnyedén repült, és abban a pillanatban nem tudott Csuang-céről. Aztán felébredt, és újra Csuang-ce volt. Csakhogy többé már nem tudhatta teljes bizonyossággal: Csuang-ce álmodta-e, hogy pillangó, vagy most egy pillangó álmodja azt, hogy ő Csuang-ce.
Mostanában valami hasonlót érzek.
Amikor éjszaka ott vagyok a Kékkörön, minden valóságos. Megyek. Látom az utat. Keresem a kék jelzést. Tudom, hogy előttem még rengeteg kilométer van. Nem emlékszem arra, hogy már beértem. Nem tudom, hogy ennek az egésznek már vége. Abban a világban az út a valóság, és ez az itthoni élet nem létezik.
Aztán reggel kinyitom a szemem.
Itthon vagyok.
És egyre kevésbé tudom, hogy ilyenkor felébredtem-e…
vagy csak újra elaludtam.
Talán nem én álmodom minden éjszaka, hogy még mindig a Kékkörön járok.
Talán az a férfi, aki valahol még mindig egy kék jelzést követ, álmodja éjszakánként, hogy egyszer hazaért.
🐺
