🖲 Regéc ➡️ Istvánkúti vadászház ➡️ Eszkála erdészház ➡️ Makkoshotyka ➡️ Cirkálótanya ➡️ Nagy-nyigodó ➡️ Vágáshuta
📆2026.08.05.
🚶: 49 km
⛰⬆️: 1 513 m
⛰⬇️: 1 603 m
⏰: 12 h 52 min.
Sum:: 1 891 km (72,8 %)
Amíg el nem fogy…
Ma Regécről indultam, és Vágáshutáig gyalogoltam. A mai táv 48 kilométer lett, több mint 1 500 méter pozitív szintemelkedéssel. Ami az árnyékot illeti, ma szerencsém volt: az út több mint 90 százaléka erdőben vezetett, így legalább a tűző nap nem nehezítette tovább a dolgomat. Persze a 38 fokos hőségben az árnyékban sem fáztam, a folyamatos emelkedők pedig így is alaposan próbára tették a szervezetemet.
A mai nap legnagyobb ellenfele azonban nem a hőség és nem is a szintemelkedés volt, hanem a vízhiány. Az első és egyben utolsó település, amelyet érintettem, Makkoshotyka volt, nagyjából a napi táv felénél. Az első húsz-egynéhány kilométeren végig arra gondoltam, hogy ott majd feltöltöm a vízkészleteimet, és végre megiszom legalább másfél-két liter jéghideg folyadékot. A vízkészleteimet ugyan sikerült feltöltenem, de az útvonal egy parkon vezetett keresztül, majd szinte észrevétlenül kivezetett a faluból. Mire észbe kaptam, már magam mögött hagytam a települést. Nem láttam sem boltot, sem kocsmát, sem semmilyen helyet, ahol ihattam volna.
Így a következő huszonkét kilométernek a nálam lévő két liter vízzel vágtam neki. A nap végére teljesen kiszáradtam. Kicserepesedett a szám, belülről éreztem a szomjúságot. Őszintén mondom, soha életemben nem voltam még ennyire szomjas. Minden lépésnél csak arra tudtam gondolni, hogy végre beérjek Vágáshutára. Az utolsó 3 kortyot úgy ittam már meg, mint a filmekben a sivatagban: hosszan tartottam őket a számban, mielőtt lenyeltem a táskámban felmelegedett vizet. Amikor megláttam az első házat, megálltam, és inni kértem. Akkor abban a pillanatban semmi más nem számított. Csak egy pohár víz. Egy pohár? 1,5 liter vizet megíttam egy húzóra…
És pontosan ilyenkor döbben rá az ember arra, milyen hihetetlenül szerencsés életet élünk a hétköznapokban.
A legtöbbünknek elég annyi, hogy megszomjazik, odasétál a csaphoz, megnyitja, és tiszta ivóvíz folyik belőle. Ha hidegebbet szeretne, kinyitja a hűtőt. Ha még jobbat kíván, elővesz egy üveg üdítőt vagy egy jéghideg sört. Nem kell kilométereket gyalogolni érte. Nem kell azon gondolkodni, hogy vajon kitart-e estig a vízkészlet. Egyszerűen csak ott van. Természetesnek vesszük.
Ugyanez igaz az ételre is. Ha megéhezünk, kinyitjuk a hűtőt. Ha nincs benne, elmegyünk a boltba. Ha nincs kedvünk főzni, rendelünk valamit, vagy beülünk egy étterembe. Ritkán gondolunk bele, milyen óriási kiváltság az, hogy az éhségünket szinte bármikor néhány perc alatt csillapítani tudjuk. Nekem itt, az úton ez nem mindig adatik meg. Nap mint nap kevesebbet eszem annál, amennyire a szervezetemnek szüksége lenne. Egyszerűen azért, mert nincs rá lehetőség.
És ott van a tető a fejünk felett. Amikor odakint 38 fok van, mi belépünk a hűvös lakásba. Behúzzuk a függönyt, bekapcsoljuk a ventilátort vagy a klímát, leülünk a kanapéra, és talán közben még bosszankodunk is valami egészen apróságon. Én pedig ilyenkor órákon keresztül gyalogolok a hőségben, és csak egyetlen árnyékos padnak vagy egy hűvös terasznak tudok igazán örülni.
Félre ne értsetek. Nem panaszkodom. Éppen ellenkezőleg. Ez az út újra és újra emlékeztet arra, milyen gazdag az ember akkor is, ha ezt nem érzi. Mert a gazdagság nem mindig a bankszámlán kezdődik. Néha egy pohár tiszta vízzel. Egy tál meleg étellel. Egy hűvös szobával. Egy puha ággyal. Egy biztonságos otthonnal.
Persze tudom, hogy az ember nem áll meg itt. Vágyunk önmegvalósításra, művészetre, utazásra, hobbikra, nagy álmokra. És ez így van rendjén. De néha érdemes megállni egy pillanatra, és megnézni, milyen szilárd alapokon állunk. Mert ha ezek az alapvető dolgok megvannak az életünkben, akkor már sokkal szerencsésebbek vagyunk, mint a világ nagyon sok embere.
Lehet, hogy ma este, amikor kinyitod a csapot, nem is a vizet fogod látni.
Hanem egy ajándékot.
Olyat, amelynek az értékét legtöbbször csak akkor ismerjük fel… amikor egy időre elfogy.
És ha ez ma, csak egyetlen pillanatra is eszedbe juttat engem, amikor megengeded a csapot, vagy kiveszel a hűtőből egy pohár hideg vizet, akkor már megérte leírnom ezeket a sorokat.
Én pedig holnap reggel újra felveszem a hátizsákomat, és megyek tovább. Nem azért, mert könnyű. Nem azért, mert minden nap jól érzem magam. Hanem azért, mert eldöntöttem, hogy végigmegyek.
Néhány nappal ezelőtt búcsúzott tőlünk a világ egyik legnagyobb hegymászója, Nirmal „Nimsdai” Purja (1983-2026).
Egyik legismertebb mondata így szól:
„A feladás nincs benne a véremben.”
Azt hiszem, ma, ezen a napon, amikor talán életem legnagyobb szomjúságát éltem át, különösen közel érzem magam ehhez a gondolathoz.
Bennem sincs.
Ha rajtam múlik, ezt a Kékkört végig fogom járni.
Lépésről lépésre. Napról napra. Nehézségről nehézségre.
A feladás nincs benne a véremben.
Nekem sem…
🐺
