Egy hete itthon vagyok. És furcsa módon most kezdem csak igazán megérteni, mennyire egyszerű volt az élet odakint, a Kékkörön. Persze fizikailag minden volt, csak egyszerű nem: napi ötven-hatvan kilométerek, tizenkét óra gyaloglás, hőség, eső, sár, homok, fájdalom, fáradtság. Mégis, maga az élet végtelenül letisztult volt. Reggel felkeltem. Összepakoltam. Felvettem a hátizsákot. Elindultam. Mentem. Ha éhes voltam, ettem. Ha szomjas voltam, ittam. Ha fájt valami, próbáltam együtt menni vele. Este megérkeztem, ettem, lezuhanyoztam, amennyiben volt rá lehetőség, elláttam magamat és a felszerelésemet, aztán lefeküdtem. Másnap pedig kezdődött minden elölről. Semmi cifraság. Egyetlen kérdés volt igazán fontos: merre van a következő jel?
Odakint nem kellett azon gondolkodnom, mi lesz egy hét múlva, mit kellene csinálnom jövő hónapban, kinek kellene válaszolnom, mit felejtettem el, mit kellene elintéznem, mit várnak tőlem, vagy én mit várok saját magamtól. A világ nagyjából arra a néhány méterre szűkült, amit éppen láttam magam előtt. Egy kék jelzés egy fán. Egy következő település. Egy kút. Egy bolt. Egy árnyékos hely, ahol le lehetett ülni pár percre. A következő tíz kilométer. A következő lépés. Furcsa, de miközben fizikailag talán soha nem volt ilyen nehéz az életem, fejben régen volt ennyire egyszerű.
Itthon viszont minden pillanatok alatt újra komplikálódik. Megszólal a telefon. Jön egy üzenet. Egy e-mail. Valamit el kell intézni. Valakit vissza kell hívni. Van munka, család, találkozók, ügyek, tervek, határidők, bevásárlás, számlák, hírek és az a végtelen információáradat, amelyről odakint szinte teljesen megfeledkeztem. Egyszerre újra tízfelé kellene figyelni. Minden hangosabb lett. Nem feltétlenül decibelben, hanem odabent. Mintha negyvenkilenc napig valaki lehalkította volna körülöttem a világot, aztán amikor hazaértem, egyetlen mozdulattal visszatekerte volna a hangerőt.
És talán éppen ez az egyik legfurcsább felismerése ennek az egy hétnek: mennyire kevés dologra van valójában szükségünk. A Kékkörön mindenem ott volt a hátamon. Ami nem fért bele, az nem jött velem. És néhány nap után kiderült, hogy az embernek meglepően kevés dolog kell ahhoz, hogy éljen. Víz. Étel. Valami, ami megvéd az időjárástól. Egy hely, ahol néhány órát alhat. És egy irány, amerre reggel elindulhat. Minden más lassan elveszíti azt a jelentőségét, amit a hétköznapokban tulajdonítunk neki.
Talán ezért olyan nehéz most visszaszokni. Mert nem egyszerűen egy hosszú túráról értem haza. Egy másik ritmusból érkeztem vissza. Egy olyan világból, ahol a dolgoknak természetes sorrendjük volt. Reggel volt, aztán nappal, aztán este. Éhes lettem, ettem. Elfáradtam, pihentem. Elvesztettem a jelet, megkerestem. Fájt, mentem tovább. Nem kellett mindenre magyarázatot találni, nem kellett mindent értékelni és elemezni. Az út nem kérdezte, hogy milyen napom van. Nem érdekelte, milyen kedvem van hozzá. Egyszerűen ott volt előttem.
Itthon pedig újra meg kell tanulnom valamit, amit talán az út közben már megtanultam: hogy nem kötelező minden zajra odafigyelni. Nem minden üzenetre kell azonnal válaszolni. Nem minden problémát kell ma megoldani. Nem minden vitában kell részt venni. Nem minden hírt kell elolvasni. Nem kell egyszerre tíz irányba menni csak azért, mert tíz irányból hívnak. Talán az egyszerűség nem valami olyasmi, amit csak egy hátizsákkal, egy kék jelzést követve lehet megtalálni. Talán haza is lehet hozni belőle valamennyit.
Egy hete itthon vagyok, de néha még mindig azon kapom magam, hogy keresem a jeleket. Talán nem is véletlenül. Csak most már nincsenek kék csíkok festve a fákra, amelyek megmondják, merre kell menni. Nekem kell eldöntenem, mi az, ami valóban fontos, és mi az, ami csak zaj. Mi az, amit vinnem kell tovább, és mi az, amit nyugodtan letehetek.
Mert odakint megtanultam valami nagyon egyszerűt: nem kell mindig az egész utat látni.
Elég tudni, merre van a következő jel.
Aztán megtenni a következő lépést.
🐺
