🖲 Mindszent ➡️ Ópusztaszer ➡️ Sándorfalva ➡️ Szatymaz ➡️ Szeged
📆2026.08.18.
🚶: 57 km
⛰⬆️: 139 m
⛰⬇️: 145 m
⏰: 15 h 10 min.
Sum:: 2 597 km (100 %)
A kör bezárult
Ma reggel nem kell továbbmennem.
Talán ez az első dolog, amit igazán nehéz felfognom.
Negyvenkilenc reggelen keresztül úgy ébredtem fel, hogy előttem volt egy újabb út. Fel kellett kelnem. Fel kellett öltöznöm. Össze kellett pakolnom. Fel kellett vennem a hátizsákot. Meg kellett néznem, merre visz tovább a kék jelzés. És aztán meg kellett tennem az első lépést. Mindegy volt, hogy előző nap ötven, hatvan vagy hetven kilométert gyalogoltam. Mindegy volt, hogy fájt-e valamim, fáradt voltam-e, volt-e kedvem hozzá. Reggel mindig ott volt előttem a következő út.
Ma reggel nincs.
Tegnap visszaértem oda, ahonnan negyvenkilenc nappal korábban elindultam.
Szegedre.
Ugyanaz a város. Ugyanazok az utcák. Ugyanazok a házak, ugyanazok a fák, ugyanaz az aszfalt. És mégis, valahogy minden más.
Vagy talán nem körülöttem változott meg bármi.
Talán én érkeztem vissza másként.
Negyvenkilenc nappal ezelőtt elindultam Szegedről, hogy gyalog megkerüljem Magyarországot a Kékkör útvonalán. Azóta volt alattam hegy és homok, sár és aszfalt, erdei ösvény és végtelen alföldi töltés. Sütött rám a nap olyan erővel, hogy néha azt hittem, nincs tovább. Áztam. Fáztam. Izzadtam. Elfáradtam. Fájt. Voltam éhes és szomjas. Voltam boldog és kétségbeesett. Voltam emberek között, és voltam olyan egyedül, hogy csak a saját lépteimet hallottam.
És minden reggel felvettem a hátizsákomat.
Minden reggel elindultam.
Nem azért, mert minden reggel erős voltam. Nem azért, mert minden pillanatban hittem benne, hogy sikerülni fog. És végképp nem azért, mert mindig kedvem volt hozzá.
Hanem egyszerűen azért, mert aznap is meg kellett tenni a következő lépést.
Aztán még egyet.
És még egyet.
Ennyi volt az egész.
Talán kívülről nézve ez az út a kilométerekről szólt. Egy hatalmas körről Magyarország körül. Negyvenkilenc napról, több ezer kilométerről, hőségről, hegyekről, fájdalomról, kitartásról és egy célról, amelyet valamikor nagyon régen kitűztem magam elé.
De ma reggel, innen, a másik oldalról visszanézve már egészen mást látok.
Nem a kilométereket.
Hanem pillanatokat.
Egy pohár hideg vizet, amit valaki nekem adott. Egy ismeretlent, aki megállt mellettem. Egy embert, aki néhány kilométerre mellém szegődött. Egy üzenetet, amit akkor olvastam el, amikor éppen szükségem volt rá. Egy árnyékot a tűző napon. Egy padot egy hosszú nap közepén. Egy boltot, amely még éppen nyitva volt. Egy kézfogást. Egy ölelést. Egy mondatot. Egy mosolyt.
És tegnap mindez egyszerre ért vissza hozzám.
Egyedül indultam el erre az útra, de tegnap már nem egyedül érkeztem meg.
Jöttetek elém.
Vártatok rám.
Csatlakoztatok hozzám a különböző találkozási pontokon. Volt, aki hosszabban, volt, aki csak egy rövidebb szakaszon gyalogolt mellettem. Egyre többen lettünk, ahogy közeledtem Szegedhez, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy az az ember, aki negyvenkilenc nappal korábban egyedül elindult, már emberek között, szeretetben érkezik haza.
Nem tudom igazán szavakba önteni, milyen érzés volt látni benneteket.
Azt hiszem, vannak pillanatok, amelyek egyszerűen nagyobbak annál, mint amit az ember abban a pillanatban képes befogadni. Tegnap nekem ilyen volt.
Ezért szeretném most, ezen az első csendes reggelen megköszönni.
Mindenkinek, aki elém jött.
Mindenkinek, aki várt rám.
Mindenkinek, aki mellém állt és velem gyalogolt.
Mindenkinek, aki megölelt, kezet fogott velem, rám mosolygott, szólt hozzám néhány szót, vagy egyszerűen csak ott volt.
És mindenkinek, aki nem tudott ott lenni, de az elmúlt negyvenkilenc napban valahonnan messziről velem jött. Aki olvasta ezeket a bejegyzéseket. Aki írt nekem. Aki biztatott. Aki aggódott értem. Aki reggelente megnézte, merre járok, és este várta, hogy megérkeztem-e.
Köszönöm azt a szeretetet, amellyel tegnap fogadtatok.
Köszönöm, hogy ekkora ünnepet csináltatok abból a pillanatból, amelyre negyvenkilenc napja vártam.
Köszönöm, hogy hazakísértetek.
Köszönöm.
Köszönöm.
Köszönöm.
Talán végül ez lett számomra a Kékkör egyik legnagyobb tanítása.
Hogy amikor visszanézünk az életünkre, valószínűleg nem azok a dolgok lesznek a legfontosabbak, amelyeket közben annak hittünk.
Nem fogunk emlékezni minden kilométerre.
Nem fogunk emlékezni minden nehézségre.
Talán még arra sem, hogy pontosan mennyi idő alatt értünk oda.
De emlékezni fogunk arra, ki fogta meg a kezünket.
Ki jött velünk egy darabon.
Ki várt ránk.
És kit vártunk mi.
Az elmúlt negyvenkilenc napban sokszor írtam nektek arról, amit az út közben megértettem. A magányról. A félelemről. A feladásról. A szeretetről. Azokról a dolgokról, amelyeket mindig „majd egyszer” akarunk megtenni. Arról, hogy mennyire könnyű elhinni, hogy az élet valahol előttünk kezdődik.
Majd ha odaérünk.
Majd ha sikerül.
Majd ha meglesz.
Majd ha készen leszünk.
Tegnap odaértem ahhoz a ponthoz, amelyről negyvenkilenc napon keresztül azt gondoltam, hogy a cél.
És ma reggel furcsa módon nem azt érzem, hogy megérkeztem valahová.
Inkább azt, hogy egy kör bezárult.
Mert talán nincs olyan pont, ahol egyszer csak minden készen lesz.
Nincs végső célvonal.
Nincs pillanat, amely után hátradőlhetünk, és azt mondhatjuk: most már megérkeztem.
Vannak utak.
Vannak találkozások.
Vannak veszteségek.
Vannak búcsúk.
Vannak újrakezdések.
És vannak körök, amelyek egyszer bezárulnak.
Az ember pedig áll egy pillanatig a végükön, visszanéz arra, amit bejárt, és megpróbálja felfogni, hogyan férhetett bele ennyi minden néhány hétbe, néhány évbe vagy akár egy egész életbe.
Aztán továbbindul.
Ezért most, amikor bezárult az én köröm, szeretnék kérni tőled valamit.
Ne az én utamat nézd.
Nézd meg a sajátodat.
Van valami, amit évek óta halogatsz?
Van valaki, akit fel kellene hívnod?
Van egy hely, ahová mindig el akartál jutni?
Van valami, amit azért nem kezdtél még el, mert félsz, hogy nem vagy elég jó, elég erős, elég fiatal, elég bátor hozzá?
Van egy álmod, amelyről már olyan régóta beszélsz, hogy lassan te magad sem hiszed el, hogy valaha elindulsz felé?
Akkor ne várj arra, hogy egyszer majd nem fogsz félni.
Én is féltem.
Ne várj arra, hogy könnyű legyen.
Nekem sem volt az.
Ne várj arra, hogy biztosan tudd, sikerülni fog.
Én sem tudtam.
Csak indulj el.
És amikor túl nagynak látszik az egész út, ne az egészet próbáld megtenni.
Csak a következő lépést.
Aztán még egyet.
És még egyet.
Egyszer pedig talán te is ott fogsz állni annál a pontnál, amelyről valamikor azt gondoltad, hogy elérhetetlen. Visszanézel majd arra a rengeteg lépésre, amely odáig vitt, és rájössz valamire:
nem azon a napon változott meg az életed, amikor célba értél.
Hanem azon a napon, amikor elindultál.
Én negyvenkilenc nappal ezelőtt egyedül indultam el Szegedről.
Tegnap már nem egyedül érkeztem vissza.
És ezért talán a Kékkör számomra nem is egy kör lett.
Hanem rengeteg apró vonal két ember között.
Azok között, akik mellém álltak. Akik rám írtak. Akik vizet hoztak. Akik szállást adtak. Akik elkísértek néhány kilométeren vagy egy egész napon át. Akik otthonról követtek. Akik aggódtak értem. Akik vártak rám.
És mindenekelőtt azok között, akik negyvenkilenc napon keresztül elengedtek, hogy végigjárhassam ezt az utat, miközben végig tudtam, hogy van hová hazamennem.
A családomhoz.
Ma reggel először nem kell megnéznem, hány kilométer vár rám.
Nem kell összepakolnom a hátizsákomat.
Nem kell feltöltenem a vizet.
Nem kell ellenőriznem az útvonalat.
Nem kell azon gondolkodnom, hol lesz a következő pecsét, a következő bolt, a következő árnyék vagy az esti szállás.
Nem kell felvennem a cipőmet azért, hogy megtegyek újabb ötven kilométert.
Nem kell továbbmennem a kéken.
Itt ülök itthon, és azt hiszem, még nem egészen értem, hogy vége.
Talán majd néhány nap múlva.
Talán néhány hét múlva.
Talán egyszer, amikor előveszem a hátizsákomat, vagy meglátok valahol egy kék jelzést, és ösztönösen elindulnék utána.
De ma reggel elég ennyit tudnom:
megtettem.
Végigmentem rajta.
Hazajöttem.
A kör bezárult.
És hogy mi következik most?
Nem tudom.
Talán nem is kell tudnom.
Mert negyvenkilenc nap alatt egy dolgot egészen biztosan megtanultam:
nem kell látnunk az egész utat ahhoz, hogy elinduljunk rajta.
Elég látni a következő lépést.
Tegnap bezárult egy kör.
Ma reggel pedig kezdődik valami más.
Hogy mi?
Majd kiderül.
Most először nem sietek sehová.
🐺
