„Nincs szenvedés, nincs annak oka, nincs annak megszűnése, és nincs útja a megszüntetésnek. Nincs megvalósítás, és nincs megérkezés, mivel nincs, amit el kellene érni.”
Szív Szútra
Sokat gondolkodom ezen mostanában.
Talán nem véletlenül éppen most.
Amikor már mögöttem van szinte az egész Kékkör. Amikor már nem hónapokban vagy hetekben mérhető a távolság köztem és a cél között, hanem napokban. Hamarosan órákban. Aztán kilométerekben. Végül méterekben.
És egyszer csak ott leszek.
Megérkezem.
De hová?
És mit érek el azzal, hogy odaérek?
Az elmúlt hetekben újra és újra feltették nekem a kérdést:
Miért csinálod?
Sokféle választ adtam rá.
Mert kíváncsi vagyok, mire vagyok képes.
Mert szeretném megmutatni, hogy az ember sokkal többre képes annál, mint amit önmagáról gondol.
Mert szeretném végigjárni Magyarországot.
Mert szeretném megdönteni az eddigi, túrázva teljesített nem hivatalos időeredményt.
Mert szeretném feszegetni a saját határaimat.
Mert szeretném megmutatni, hogy ha valamit igazán elhatározunk, akkor napról napra, lépésről lépésre közelebb lehet kerülni hozzá.
Mind igaz.
És most, az út végéhez közeledve mégis azt érzem, hogy egyik sem az igazi válasz.
Vagy talán mindegyik az.
Nem tudom.
Mert ha egészen őszinte vagyok magamhoz, egyre kevésbé tudom ésszel megmagyarázni, mi értelme volt ennek az egésznek.
Mi értelme van közel két hónapon keresztül hajnalban felkelni, felvenni ugyanazt a hátizsákot, és elindulni?
Mi értelme van naponta ötven-hatvan kilométert gyalogolni?
Mi értelme van a hőségnek, a fájdalomnak, a vízhólyagoknak, a fáradtságnak, az egyedüllétnek?
Mi értelme van annak, hogy az ember egyik lábát a másik elé teszi három és fél milliószor?
És mi változik meg attól, amikor majd az utolsó lépést is megteszem?
Semmi?
Minden?
Nem tudom.
Talán vannak dolgok az életben, amelyeknek az értelmét nem lehet egy mondatba bezárni.
Talán vannak utak, amelyeknek nincs olyan értelmük, amit el lehetne magyarázni.
Csak végig lehet járni őket.
És amikor végigjártad, valami van benned, ami előtte nem volt.
Vagy éppen eltűnt belőled valami, ami addig ott volt.
De amikor megpróbálod elmondani, mi az, már nem találod hozzá a megfelelő szavakat.
Csak érzed.
Én most valami ilyesmit érzek.
És talán ezért jut eszembe újra és újra a Szív Szútra egyik legkülönösebb mondata:
„Nincs, amit el kellene érni.”
Micsoda mondat ez egy olyan embernek, aki negyvenkilenc napon keresztül minden reggel azért indul el, hogy elérjen valamit.
Egy következő pecsétet.
Egy következő falut.
Egy következő szállást.
Egy következő ötven kilométert.
Egy újabb kéktúraszakasz végét.
A Kékkör végét.
Egy rekordot.
Szegedet.
A célt.
És akkor a Szív Szútra egyszerűen azt mondja:
nincs mit elérni.
Sokáig ezt talán úgy értettem volna, hogy akkor minden erőfeszítés értelmetlen.
Ma már egészen mást hallok ki belőle.
Talán nem azt mondja, hogy ne indulj el.
Hanem azt, hogy ne hidd, hogy majd a célban kapsz meg valamit, ami most hiányzik belőled.
Ne hidd, hogy az utolsó lépés után hirtelen más ember leszel.
Ne hidd, hogy ott, valahol a távolban vár rád az, amit egész úton kerestél.
Mert lehet, hogy nincs ott semmi.
Lehet, hogy a cél csak egy pont a térképen.
Egy koordináta.
Egy tábla.
Néhány ember.
Egy ölelés.
Egy fénykép.
Egy megállított Garmin.
És ennyi.
Amiért pedig valójában elindultál, az talán végig veled volt.
Ott volt minden egyes hajnalban.
Ott volt a porban.
A sárban.
A tűző napon.
Az erdők csendjében.
Az Alföld végtelen egyeneseiben.
A fájdalomban.
Azokban a pillanatokban, amikor fel akartad adni.
Az idegenek kedvességében.
Az egyedüllétben.
A találkozásokban.
És abban a néhány másodpercben is, amikor egyszerűen csak mentél, és semmit nem akartál az élettől.
Csak léptél.
Talán ez volt az egész.
Nem a megérkezés.
Hanem ez.
És furcsa módon éppen most, amikor már szinte látom a végét, kezdem érteni, hogy talán soha nem is a végéről szólt.
Ahogy talán az életünk sem.
Mert egész életünkben célokat rakunk magunk elé.
Majd ha elvégzem az iskolát.
Majd ha lesz munkám.
Majd ha lesz pénzem.
Majd ha lesz házam.
Majd ha sikeres leszek.
Majd ha lefogyok.
Majd ha lefutom azt a maratont.
Majd ha megmászom azt a hegyet.
Majd ha végigjárom azt az utat.
Majd ha…
És közben észrevétlenül úgy élünk, mintha az élet mindig valahol előttünk lenne.
Pedig lehet, hogy nincs előttünk.
Itt van.
Pontosan ebben a lépésben.
Ezért, ha ezt olvasod, talán érdemes neked is feltenned magadnak egy kérdést:
Te mit próbálsz éppen elérni?
És mi történne, ha kiderülne, hogy amit attól a céltól vársz, azt nem ott fogod megkapni?
Mi van, ha már most is ott van valahol az életedben, csak annyira a célvonalat nézed, hogy nem veszed észre?
Én hamarosan odaérek a saját célvonalamhoz.
Megteszem az utolsó kilométert.
Aztán az utolsó száz métert.
Az utolsó tízet.
És végül lesz egy lépés, amely után már nem lesz következő lépés a Kékkörön.
Biztos vagyok benne, hogy boldog leszek.
Valószínűleg meghatódok.
Talán sírni is fogok.
Megölelem azokat, akik ott lesznek.
És tudni fogom, hogy végigcsináltam.
De egyre kevésbé hiszem, hogy azon az utolsó lépésen bármit is el fogok érni.
Mert amit ez az út adhatott nekem, azt addigra már megadta.
Lépésenként.
Naponta.
Csendben.
Talán ezért olyan gyönyörű, hogy a Szív Szútra, miután azt mondja, hogy nincs mit elérni, nem egyszerűen elhallgat.
Hanem továbbmegy.
És a végén megszólal a mantra:
Gate, gate, pāragate, pārasaṃgate, bodhi svāhā.
Ment, ment, túlment, egészen túlment.
Ébredés.
Így legyen.
Talán én sem tudom ennél jobban megfogalmazni, mi értelme volt ennek az egésznek.
Lehet, hogy nem is kell.
Csak mentem.
És talán ennyi elég.
🐺
