🖲 Gádoros ➡️ Árpádhalom ➡️ Nagymágocs ➡️ Tompahát ➡️ Ördöngös ➡️ Mindszent
📆2026.08.17.
🚶: 51 km
⛰⬆️: 129 m
⛰⬇️: 120 m
⏰: 11 h 05 min.
Sum:: 2 551 km (98,2 %).
Az utolsó dolgok
Ma Gádorosról indultam, és Mindszentig gyalogoltam, összesen 51 kilométert. A reggel még borult égbolttal indult, aminek kifejezetten örültem, de aztán kisütött a nap, és megint 35 fokos melegben, szinte végig árnyék nélkül kellett mennem. Az út nagy része szántóföldek között vezetett, aszfaltból szerencsére csak kevés jutott. Nagymágocson pedig majdnem egészen másképp alakult a Kékköröm vége: egy figyelmetlen idős autós a gyalogátkelőhelyen majdnem elgázolt, olyan közel jött hozzám, hogy az autójával még a túrabotomnak is nekiment. Fogalmam sincs, hogyan nem vett észre engem ekkora hátizsákkal, de szerencsére nem történt baj. Bevallom, az utolsó előtti napon meglehetősen frusztráló lett volna úgy befejezni ezt a történetet, hogy 2500 kilométer után egy zebrán ütnek el.
Talán ez a kis kaland is hozzátett ahhoz, hogy ma egyébként is sokat gondolkodtam a befejezésen. Mert most, a Kékkör utolsó előtti napján valami egészen furcsa érzés kezdett el bennem dolgozni.
Negyvenhét napon keresztül mindig a következő dolgokra gondoltam.
A következő kilométerre.
A következő pecsétre.
A következő településre.
A következő vízvételi lehetőségre.
A következő szállásra.
A következő reggelre.
Mindig arra, ami még előttem van.
Most viszont egyszer csak megfordult valami.
Már nem azt számolom, miből mennyi van még hátra, hanem azt veszem észre, hogy lassan mindenből lesz egy utolsó.
Lesz egy utolsó este, amikor egy idegen szobában teszem le a hátizsákomat a földre.
Egy utolsó idegen ágy, amelyben úgy hajtom álomra a fejemet, hogy tudom: másnap megint tovább kell mennem.
Lesz egy utolsó, egyedül elfogyasztott vacsora valahol messze az otthonomtól.
Egy utolsó alkalom, amikor este kimosom a másnapi ruhámat, feltöltöm az eszközeimet, ellenőrzöm, hogy minden a helyén van-e, és fejben még egyszer végigjárom a következő napot.
Lesz egy utolsó hajnali ébresztő.
Egy utolsó félálomban történő felkelés, amikor néhány másodpercig még azt sem tudom pontosan, hol vagyok, aztán eszembe jut: úton vagyok.
Menni kell.
Lesz egy utolsó reggel, amikor befűzöm azt a cipőt, amelyben annyi ezer kilométert tettem meg.
Egy utolsó alkalom, amikor megemelem a hátizsákot, a vállamra veszem, meghúzom a pántokat, és megérzem azt az ismerős súlyt, amelyet már szinte a testem részének érzek.
Lesz egy utolsó kilépés egy szállás ajtaján a hajnali csendbe.
Egy utolsó első lépés.
Egy utolsó reggel, amikor még nem tudom pontosan, mi vár rám estig.
Egy utolsó alkalom, amikor egyedül haladok egy ismeretlen földúton, és csak a következő kék jelzést keresem.
Egy utolsó pillanat, amikor előveszem a füzetemet egy pecsételőhelyen.
Egy utolsó pecsét.
Egy utolsó hosszú, forró kilométer.
Egy utolsó alkalom, amikor elfogy a vizem, és számolom, mennyi lehet még a következő kútig vagy boltig.
Egy utolsó alkalom, amikor azt mondom magamban: csak még ezt a pár kilométert.
Egy utolsó este, amikor úgy fekszem le, hogy aznap ötven-hatvan kilométerrel több van mögöttem, mint reggel.
És talán lesz egy utolsó olyan pillanat is, amikor megkérdezem magamtól: mit keresek én itt?
Aztán megteszem a következő lépést.
Ahogy eddig mindig.
Furcsa dolog ez. Mert amikor valamit sokszor csinálunk, azt hisszük, hogy örökké tart. Az első napokban még minden különleges.
Aztán kialakul a rutin.
Felkelni.
Összepakolni.
Elindulni.
Gyalogolni.
Inni.
Enni.
Pecsételni.
Gyalogolni tovább.
Megérkezni.
Zuhanyozni.
Mosni.
Enni.
Tölteni az eszközöket.
Aludni néhány órát. Aztán újra kezdeni.
Egy idő után már nem gondolkodunk rajta, mert természetessé válik. Mintha ez lenne az élet. Mintha mindig így lett volna, és mindig így is maradna. Pedig semmi sem marad így. És talán éppen ez az „utolsó dolgok” különös kegyetlensége és szépsége: legtöbbször nem tudjuk, hogy valamit utoljára csinálunk.
Hányszor ültem le ezen az úton valahol az út szélére úgy, hogy fogalmam sem volt róla, hogy talán azon a napon ülök ott utoljára egyedül? Hányszor néztem napfelkeltét úgy, hogy csak arra gondoltam, mennyi kilométer van még előttem? Hányszor bosszankodtam a hátizsák súlyán, a melegen, a poron, a sáron, a homokon, a végtelen töltésen, anélkül hogy eszembe jutott volna: egyszer még hiányozni fog mindez? Hányszor kívántam azt, hogy bárcsak vége lenne már egy nehéz napnak? És most, amikor tényleg közeledik a vége, már egyáltalán nem siettetném. Mert most már tudom, hogy ami negyvenvalahány napon keresztül hétköznap volt, néhány nap múlva emlék lesz.
De közben azon gondolkodom: vajon tényleg csak itt, a Kékkörön vannak utolsó dolgok? Mi fog történni, amikor hazamegyek? Hazatérek Szegedre. Leteszem a hátizsákot. Belépek az otthonomba. Megölelem azokat, akik hiányoztak. Visszakerülnek körém a megszokott tárgyak, a megszokott falak, a megszokott emberek. Lesz saját ágyam. Saját fürdőszobám. Nem kell minden este azon gondolkodnom, honnan indulok másnap hajnalban. Nem kell óránként néznem, mennyi víz van még nálam. Nem kell ötven kilométerrel odébb érnem estére. Visszacseppenek abba az életbe, amelyet július elsején egy időre magam mögött hagytam. És néhány nap vagy néhány hét múlva talán megint természetessé válik minden.
Pedig ott is ugyanúgy ott lesznek az utolsó dolgok. Csak nem lesz mellettük tábla, amely figyelmeztet rájuk. Nem fogja senki azt mondani: figyelj, ez most az utolsó ilyen reggel. Ez az utolsó alkalom, amikor ezt az embert látod. Ez az utolsó közös vacsorátok. Ez az utolsó beszélgetés, amikor még mindketten ráértek. Ez az utolsó alkalom, amikor a gyereked így néz rád. Ez az utolsó séta ezzel a kutyával ezen az útvonalon. Ez az utolsó nyár, amikor még minden pontosan így van körülötted. Ez az utolsó telefonhívás. Az utolsó ölelés. Az utolsó „jó éjszakát”. Az utolsó „majd holnap beszélünk”. Nem tudjuk. És talán éppen ezért bánunk olyan könnyelműen a hétköznapokkal. Mert azt hisszük, hogy lesz még. Majd holnap. Majd jövő héten. Majd legközelebb. Majd ha több időnk lesz. Majd ha kevesebb lesz a munka. Majd ha véget ér ez vagy az. Majd egyszer.
Az úton most könnyű felismernem az utolsó dolgokat, mert látom a célt. Tudom, hogy közeledik Szatymaz. Tudom, hogy közeledik Szeged. Tudom, hogy véges számú kilométer van előttem. Tudom, hogy hamarosan leveszem a hátizsákot, és ezzel ez az út véget ér. Van egy vonal a térképen, és én látom, hol zárul be. Az életben nincs előttünk ilyen térkép. Nem látjuk, melyik kanyar után következik valaminek a vége. Talán ezért kellene néha úgy élni a teljesen átlagos napjainkat is, ahogyan én most nézek erre az utolsó előtti napra. Egy kicsit lassabban. Egy kicsit figyelmesebben. Nem azért, mert minden pillanatot görcsösen meg kell őrizni. Nem lehet. És talán nem is kell. Hanem azért, hogy időnként észrevegyük: ami most hétköznapi, egyszer még hiányozhat.
Az a reggeli kávé. Az a hang a másik szobából. Az a megszokott telefonhívás. Az az ember, aki mindig ott ül velünk szemben. Az a kutya, amelyik minden este ugyanott vár. Az a mondat, amelyet ezerszer hallottunk. Az a kéz, amelyet bármikor megfoghatunk. Az az ajtó, amelyen minden este beléphetünk. Mert egyszer mindenből lesz egy utolsó. Csak többnyire nem tudjuk, mikor.
Én most abban a különös helyzetben vagyok, hogy néhány utolsó dolgot előre felismerhetek. Tudom, hogy közeledik az utolsó idegen ágy. Az utolsó hajnali indulás. Az utolsó hátizsák-felvétel. Az utolsó magányos vacsora. Az utolsó pecsét. Az utolsó hosszú nap. Az utolsó kilométer. És szeretném ezeket most már nem egyszerűen túlélni. Szeretném észrevenni őket. Amikor holnap hajnalban felveszem a cipőmet, figyelni fogok rá. Amikor a vállamra emelem a hátizsákot, érezni fogom a súlyát. Amikor elindulok, talán visszanézek még egyszer. Amikor meglátom a következő kék jelzést, nem csak elmegyek mellette. Amikor egyedül leszek, nem akarok majd gyorsabban túlérni a magányon. Amikor fáradt leszek, talán még annak is örülni fogok egy kicsit. Mert már tudom, hogy hamarosan mindez hiányozni fog.
És amikor majd hazatérek, szeretnék valamennyit magammal vinni ebből a felismerésből. Nem a hátizsákot. Nem a port. Nem a fájó lábakat. Hanem azt, hogy figyeljek arra, ami még van. Arra, aki még mellettem van. Arra, amit még megtehetek. Arra, akit még felhívhatok. Arra, akit még megölelhetek. Arra a helyre, ahová még hazamehetek.
Mert talán nem az a legnagyobb baj, hogy egyszer mindenből lesz egy utolsó. Hanem az, hogy olyan sokszor csak akkor értjük meg valaminek az értékét, amikor az utolsó már megtörtént. És mi akkor még nem tudtuk, hogy az volt.
🐺
