🖲 Szentbékkálla ➡️ Balatonhenye ➡️ Csicsói erdészház ➡️ Nagyvázsony ➡️ Kab-hegy ➡️ Úrkút ➡️ Városlőd ➡️ Németbánya ➡️ Bakonybél
📆2026.07.20.
🚶: 69 km
⛰⬆️: 1 323 m
⛰⬇️: 1 228 m
⏰: 14 h 31 min.
Sum:: 1 089 km (41,9 %)
Ne félj!
Ma Szentbékkállától egészen Bakonybélig gyalogoltam. A nap végére 69 kilométer került a lábamba, 1 323 méter szintemelkedéssel. Ez önmagában is embert próbáló nap lett volna, főleg úgy, hogy ez már a huszadik napom a Kékkörön.
A mai út különlegessége az is volt, hogy egy igen hosszú szakaszon együtt haladt a Camino Benedictus útvonalával. Ez az ösvény különösen közel áll a szívemhez. Idén január legelső napjaiban ezen gyalogoltunk végig Eszter lányommal. Hóesésben. Fagyban. Csendben. Azok a napok örökre velem maradnak. Különös érzés volt most ugyanazokat az ösvényeket újra látni, de ezúttal egészen más céllal, egy másik úton járva. Mintha a múlt és Eszter maga is mellém szegődött volna, hogy elkísérjen ezen a napon.
De a mai nap igazi nehézségét nem a kilométerek adták. Nem a meredek emelkedők. Nem a hosszú lejtők.
Hanem az emlékek.
Akik tavaly is követték a Kékkörös utamat, pontosan tudják, mit jelent számomra a Kab-hegy. Itt történt velem tavaly az a baleset, amely véget vetett az akkori rekordkísérletemnek. Egy rossz mozdulat. Egy megcsúszás. A jobb térdem – amely korábban már szalagsérülés miatt műtve volt – újra megsérült.
Aznap még összeszorított foggal eljutottam Városlődig. Azt hittem, sikerült megúszni. De amikor este kihűltek az izületek és izmok, másnap reggel már nem tudtam továbbmenni. A Kékkör akkor, ott véget ért.
Ezért hazudnék, ha azt mondanám, hogy ma félelem nélkül indultam útnak.
Tartottam ettől a naptól.
Különös volt, hogy a jelek is hasonlítottak a tavalyiakhoz. Akkor az előző éjszaka tombolt egy vihar. Idén az előző délután. Ugyanaz a hegy. Ugyanaz az út. Ugyanazok az emlékek.
Az ember ilyenkor óhatatlanul felteszi magának a kérdést:
Mi van, ha újra megtörténik?
Mi van, ha ismét ugyanott ér véget az út?
Sokszor azt hisszük, hogy a bátorság a félelem hiánya. Pedig nem az.
A bátorság az, amikor a félelem velünk jön. Ott lépked mellettünk. Halljuk a hangját. Érezzük a jelenlétét. Mégsem hagyjuk, hogy ő döntsön helyettünk.
Ma egész nap ezt tanultam.
A félelmet nem lehet legyőzni úgy, hogy elfutunk előle. Minél messzebbre menekülünk, annál nagyobbnak látszik mögöttünk.
Egyszer csak rájöttem valamire.
A félelemhez nem távolodni kell.
Hanem közelebb menni.
Egészen közel.
Annyira közel, hogy bele tudjunk nézni a szemébe.
Mert amikor messziről nézzük, óriásnak tűnik. De amikor odalépünk elé, már látjuk a repedéseit is. Már látjuk, hogy nem legyőzhetetlen. Csak a képzeletünk nagyította fel.
És amikor már elég közel mentünk hozzá…
akkor hátra kell lépni tíz lépést.
Nekifutni.
És átugrani.
Ma pontosan ezt tettem.
Nem a Kab-hegyet győztem le.
Nem a 69 kilométert.
Nem az 1 323 méter szintet.
Hanem azt a hangot magamban, amely egész reggel azt suttogta:
„Mi van, ha megint ugyanúgy végződik?”
Nem végződött ugyanúgy.
Mert ugyanaz az út már nem ugyanazzal az emberrel találkozott.
A tavalyi sérülés nem csak a térdemet változtatta meg. Engem is.
Megtanított arra, hogy minden bukás után lehet újra felállni. Hogy a legmélyebb csalódásból is lehet új célt építeni. Hogy a sebhelyek nem gyengébbé tesznek, hanem emlékeztetnek arra, hogy egyszer már túléltük azt, amit lehetetlennek hittünk.
Talán ezért vannak a félelmeink.
Nem azért, hogy visszafordítsanak.
Hanem hogy legyen mit átlépnünk.
Mert minden ember életében vannak Kab-hegyek. Nem biztos, hogy erdőben állnak. Lehetnek egy betegség, egy veszteség, egy válás, egy munkahelyváltás, egy vizsga vagy egy régi kudarc emlékei.
És egyszer mindannyiunknak vissza kell mennünk oda.
Nem azért, mert szeretnénk.
Hanem azért, mert csak ott derül ki, hogy még mindig rabjai vagyunk-e a múltunknak.
Vagy már szabadok.
Ha most te is állsz egy ilyen hegy lábánál, csak egy dolgot szeretnék mondani neked:
Ne félj attól, hogy félsz.
Menj oda hozzá.
Nézz a szemébe.
Aztán lépj hátra tízet.
Fuss neki.
És ugord át.
A nap végén eszembe jutott a Dűne egyik legismertebb gondolata, a Bene Gesserit félelemről szóló imája. Ennek lényege, hogy a félelmet nem elnyomni kell, hanem hagyni, hogy áthaladjon rajtunk – és amikor elmúlik, csak mi maradunk. Ma ezt nemcsak megértettem, hanem végig is gyalogoltam.
„Nem szabad félnem.
A félelem az elme gyilkosa.
A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet.
Szembenézek félelmemmel.
Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem.
És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem útját.
Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.”
Dűne, Bene Gesserit Félelem elleni litánia
..és még valami.
Ha minden a terveim szerint alakul, néhány napon belül elérem a Kékkör teljes távjának 50%-át. Félúthoz érkezem ezen a hosszú úton.
Erre a mérföldkőre egy különleges bejelentéssel készülök. Olyasmivel, amiről eddig még nem beszéltem, de ami remélem, számotokra is ugyanolyan izgalmas és inspiráló lesz, mint amilyen nekem.
Érdemes lesz velem tartani a következő napokban.
🐺
