„Istenem, vidd a lelkem arra a helyre, ahol szavak nélkül is beszélhetek.”
Rúmi
Van egy pont, ahol a szavak már nem visznek tovább. Ahol minden magyarázat kevés, minden mondat csak halvány árnyéka annak, ami valójában van. Talán Rúmi erről a helyről beszél. Nem feltétlenül egy távoli, misztikus világról, ahová egyszer majd eljutunk, hanem arról a csöndről, amely mindig ott van bennünk – még mielőtt megszületne az első gondolat, az első ítélet, az első szó.
Szungszán zen mester tanításaiban újra és újra megjelenik ugyanez, csak sokkal nyersebb, szinte provokatív formában: „Ha kinyitod a szádat, máris hibázol.” Egy alkalommal még a saját könyvéről is azt mondta tréfásan, hogy ha már a szánk kinyitása is hiba, akkor egy egész könyv megírása még nagyobb hiba. Első hallásra ez természetesen képtelenségnek tűnik. Hiszen maga Szungszán is beszélt, tanított, könyveket írt. Akkor mégis mire gondolt?
Arra, hogy abban a pillanatban, amikor kimondunk valamit, már nevet adunk annak, ami eredetileg név nélküli. Szétválasztjuk a világot erre és arra, jóra és rosszra, énre és másikra. A valóság pedig mindig egy pillanattal megelőzi a róla alkotott gondolatunkat. Szungszán ezt nevezte gyakran „gondolkodás előttinek”. Tanítása szerint gondolkodás előtt nincs név és forma, nincs szó és beszéd; ezért amit szavakkal próbálunk megragadni, az már fogalom arról, ami van – nem maga az, ami van.
És itt találkozik egymással különös szépséggel Rúmi és Szungszán. Rúmi azt kéri: vigyenek oda, ahol szavak nélkül beszélhet. Szungszán pedig mintha azt felelné: pontosan oda kell visszatérned, ahol még nem nyitottad ki a szádat.
De ez nem egyszerűen hallgatást jelent.
Ha valaki megkérdezi, milyen színű az ajtó, és barna, akkor azt mondod: barna. Szungszán egyik tanításában éppen ezt a példát használja: „Brown is only brown” – „A barna csak barna.” A víz pedig csak víz. Nem az a cél tehát, hogy többé semmit ne mondjunk. Hanem hogy ne építsünk fölösleges világokat a dolgok köré. Látni azt, ami előttünk van, anélkül hogy azonnal ráborítanánk mindazt, amit gondolunk róla.
Ezért volt Szungszán másik alapvető tanítása az, hogy „Csak nem tudom.” A „nem tudom” nála nem tudatlanságot jelentett. Nem azt, hogy nem vagyunk képesek megérteni valamit. Éppen ellenkezőleg: azt a tudatállapotot jelölte, amely még nem ragaszkodott egy válaszhoz. Ha azt kérdezem: Ki vagyok én? – mondhatom a nevemet, a foglalkozásomat, felsorolhatom a történetemet, a sikereimet, a veszteségeimet. De ezek mind válaszok valamire, amit a szavak talán soha nem tudnak teljesen megragadni. Szungszán ezért mondta: tartsd meg a nagy kérdést – „Mi vagyok?” –, és menj egyenesen a „nem tudom”-mal.
Ezt egy hosszú úton különösen könnyű megérezni. Az első kilométereken még beszél a fej. Számol. Tervez. Értékel. Emlékezik. Elképzeli, mi lesz tíz, húsz vagy ötven kilométer múlva. Beszélgetünk önmagunkkal, magyarázzuk önmagunkat önmagunknak. Aztán telnek az órák, jönnek a kilométerek, és egyszer csak valami elkezd elcsendesedni. Nem feltétlenül történik semmiféle misztikus csoda. Egyszerűen csak lépsz.
Bal láb.
Jobb láb.
Légzés.
Föld.
Szél.
Fájdalom.
Lépés.
És egyszer csak nincs szükség arra, hogy elmondd magadnak, hogy „én most megyek”. Csak menés van. Nincs szükség arra, hogy minden fájdalmat jónak vagy rossznak nevezz. Fáj. Ennyi. Nem kell folyamatosan megmondani, hol vagy. Ott vagy. Nem kell elmagyaráznod az utat. Mész rajta.
Talán ezért érzem úgy, hogy a nagyon hosszú gyaloglás és a zen valahol ugyanarra a pontra képes elvinni. Nem azért, mert a túrázás önmagában megvilágosodás lenne, hanem mert az út idővel könyörtelenül le tud hántani rólunk rengeteg fölösleges dolgot. Amikor órák óta mész, amikor fáradt vagy, amikor már nincs kedved saját magad történetét sem tovább mesélni, egyre kevesebb marad. És ami marad, az elképesztően egyszerű.
Csak ez.
Szungszán ezt a hétköznapi életre is kiterjesztette: amikor eszel, csak egyél; amikor vezetsz, teljesen vezess; minden pillanatban tartsd tisztán az adott helyzetet. A zen számára nem valami különleges, világtól elvonult állapot volt, hanem teljes jelenlét abban, ami éppen történik.
Talán a csönd sem a hangok hiánya. És talán a szavak nélküli beszéd sem némaság. Lehet egy tekintet. Egy érintés. Egy lépés. Egy mozdulat. Lehet az, ahogyan valaki mellett ott maradunk, amikor már nincs olyan mondat, amely segíthetne. Lehet egy hegygerinc hajnalban, amikor az ember pontosan érzi, hogy amit lát, azt fölösleges lenne megpróbálnia elmagyarázni.
És talán ezért olyan gyönyörű Rúmi mondata.
„Istenem, vidd a lelkem arra a helyre, ahol szavak nélkül is beszélhetek.”
Szungszán talán csak ránk nézne, felemelné a zenbotját, vagy rámutatna valamire előttünk.
Mert ha megkérdeznénk tőle, hol van ez a hely, és megpróbálnánk szavakkal megfejteni a választ, már el is tévesztettük.
Ha megszólalsz, máris hibázol.
Akkor hát mi marad?
Nem tudom.
És talán éppen ott kezdődik az, amiről Rúmi beszél.
🐺
