„Nyugodtan ülsz a buszon úgy, hogy nem ismered a sofőrt.
Nyugodtan ülsz a repülőn úgy, hogy nem ismered a pilótát.
Miért ne tudnál hát nyugodtan élni, bízva abban, hogy Isten kezében van az irányítás?”
Szép gondolat. Még akkor is, ha az „Isten” szót mindenki máshogy érti. Van, akinek valóban Istent jelenti. Másnak Buddhát, a Dharmát, a természet rendjét, az univerzumot, a sorsot. És van, akinek egyszerűen csak azt a felismerést, hogy nem kell és nem is lehet mindent irányítanunk.
Talán éppen ez az egyik legnehezebb dolog az életben: elengedni azt az illúziót, hogy akkor leszünk biztonságban, ha mindent kézben tartunk. Előre akarjuk látni, mi történik holnap. Tudni akarjuk, jó döntést hoztunk-e. Biztosak akarunk lenni abban, hogy amit elkezdtünk, sikerülni fog. Hogy azok, akiket szeretünk, velünk maradnak. Hogy a testünk bírni fogja. Hogy nem ér bennünket veszteség, csalódás vagy fájdalom.
Csakhogy az élet soha nem ír alá velünk ilyen szerződést.
Amikor elindulunk egy úton, valójában fogalmunk sincs, mi vár ránk a következő kanyar után. Lehet napsütés, lehet vihar. Lehet, hogy könnyedén tesszük meg a következő kilométereket, és lehet, hogy egyszer csak minden egyes lépésért meg kell küzdenünk. Tervezhetünk útvonalat, számolhatunk kilométereket, felkészíthetjük a testünket és az elménket – de egy ponton túl nincs más, csak az a következő lépés.
És talán nem is kell ennél több.
A zen számomra valahol erről is szól. Nem arról, hogy valaki odafentről minden pillanatban mozgatja a szálakat, és nekünk csak hátra kell dőlnünk. Sokkal inkább arról, hogy képesek vagyunk-e teljesen jelen lenni abban, ami éppen történik. Nem harcolni folyamatosan a valósággal azért, mert nem olyan, amilyennek elképzeltük. Nem követelni az élettől garanciákat, amelyeket soha nem ígért meg nekünk.
Ez nem passzivitás. Nem azt jelenti, hogy nem teszünk meg mindent, amit tudunk. Éppen ellenkezőleg. Megteszek mindent, ami rajtam múlik – és elengedem azt, ami már nem rajtam múlik. Felkészülök. Dolgozom. Edzek. Elindulok. Megteszem a következő lépést. Ha elesem, felállok. Ha elfáradok, továbbmegyek. De nem akarom előre birtokolni az út végét.
Mert mennyi energiát emészt fel az életünkből az, hogy olyan dolgokon aggódunk, amelyek még meg sem történtek? Fejben százszor lejátsszuk a jövőt, miközben az egyetlen pillanat, amelyben valóban élni tudnánk, észrevétlenül elhalad mellettünk.
A bizalom számomra ezért nem azt jelenti, hogy tudom, minden jól fog alakulni. Azt jelenti, hogy nem tudom, hogyan fog alakulni – és mégis elindulok.
Talán ez a hit egyik legtisztább formája is.
Nem tudni.
Nem kapaszkodni.
Nem követelni biztosítékot.
Csak menni.
Amikor felszállunk arra a bizonyos buszra, nem rohanunk előre ellenőrizni a sofőr jogosítványát. A repülőgépen sem kopogtatunk be a pilótafülkébe, hogy előbb bizonyítsák be: biztosan célba érünk. Leülünk. Becsatoljuk az övet. És rábízzuk magunkat valamire, amit abban a pillanatban nem mi irányítunk.
Talán néha az életben is ennyi lenne a dolgunk.
Nem feladni az akaratunkat, hanem feladni a görcsös ragaszkodást ahhoz, hogy mindennek úgy kell történnie, ahogyan elképzeltük.
Megtenni, amit lehet.
Elfogadni, ami van.
És amikor eljön az idő:
megtenni a következő lépést.
🐺
