🖲 Rezi ➡️ Gyöngyösi csárda ➡️ Hévíz ➡️ Keszthely ➡️ Vállus ➡️ Lesenceistvánd ➡️ Tapolca
📆2026.07.18.
🚶: 50 km
⛰⬆️: 676 m
⛰⬇️: 828 m
⏰: 10 h 50 min.
Sum:: 979 km (37,7%)
Egy különleges este
Ma Reziből indultam, és egészen Tapolcáig gyalogoltam. A nap végére 50 kilométer került a lábamba. A Balaton-felvidék dombjai és erdei ma is lenyűgözőek voltak, de bevallom, ma a gondolataim nem a következő emelkedő körül jártak. Egész nap egyetlen pillanatot vártam.
Ma este, tizennyolc nap után végre újra láthatom a családomat.
Amióta elindultam a Kékkörön, nem találkoztunk. Tegnap este már annyira vártam ezt a napot, hogy alig tudtam elaludni. Talán három órát sikerült pihennem, de ez most egyáltalán nem érdekelt. Minden egyes lépésem közelebb vitt ahhoz az öleléshez, amelyre már közel három hete vártam.
Eljött hozzám a feleségem, a nagylányom és a pici yorkshire terrierünk. Ahogy megláttam őket, egy pillanatra mintha megállt volna az idő. Az út magányos farkasa ma este újra egyesült a falkájával. Ha csak néhány órára is, de ismét teljes lett a kör.
Hoztak tiszta ruhát, néhány apróságot, amire szükségem volt. De az igazi utánpótlás nem ezekben volt. Hanem az ölelésekben, a mosolyokban, a nevetésekben és azokban a csendes pillanatokban, amikor nem is kell sokat beszélni. Elég, hogy együtt vagyunk.
A hosszú távú gyaloglásnak van egy kevésbé látható oldala is. Nemcsak a fáradtságot, a vízhólyagokat vagy az izmok fájdalmát kell elviselni, hanem a hiányt is. Az ember megszokja az egyedüllétet, megtanul együtt élni vele, sőt néha még meg is szereti. De ez nem jelenti azt, hogy ne hiányoznának azok, akik a legtöbbet jelentik számára.
Érdekes dolog az emberi lélek. Tizennyolc nap alatt már természetesnek tűnt, hogy egyedül indulok útnak minden reggel, egyedül keresem az útjelzéseket, egyedül küzdök meg a kilométerekkel. Aztán elég egyetlen ölelés, és rájössz, hogy az igazi erőt nem mindig a magány adja. Néha éppen azokból merítjük, akik csendben várnak ránk otthon, vagy eljönnek értünk az út végére.
Sajnos ez az együttlét most csak egyetlen estére szól. Holnap reggel kivisznek arra a pontra, ahol ma befejeztem a gyaloglást, én pedig ismét felveszem a hátizsákot, és folytatom a Kékkört. Ők még eltöltenek egy kis időt a Balaton-felvidéken, aztán hazautaznak, én pedig újra kettesben maradok az úttal.
De ez az este még sokáig velem marad. Amikor majd egy hosszú emelkedőn elfogy az erőm, vagy egy végtelennek tűnő erdei úton ismét csak a saját lépteimet hallom, biztos vagyok benne, hogy eszembe jutnak majd ezek az órák. És ez a gondolat újra lendületet ad.
Ma este nemcsak tiszta ruhát kaptam. Hanem valami sokkal értékesebbet is: szeretetet, biztatást, mosolyokat és azt a csendes bizonyosságot, hogy bár az utat egyedül járom, valójában soha nem vagyok egyedül.
Vannak esték, amelyek csak néhány óráig tartanak. Mégis képesek hosszú napokra megtölteni az ember szívét. És néha pontosan ennyi kell ahhoz, hogy másnap hajnalban ismét vállunkra vegyük a hátizsákot, és elinduljunk tovább.
🐺
