🖲 Szeleste ➡️ Bögöt ➡️ Csényeújmajor ➡️ Sárvár ➡️ Gérce ➡️ Rózsáskerti erdészház ➡️ Hidegkúti vadászház ➡️ Káld ➡️ Hosszúpereszteg ➡️ Szajki-tavak
📆2026.07.16.
🚶: 66 km
⛰⬆️: 407 m
⛰⬇️: 426 m
⏰: 14 h 20 min.
Sum:: 874 km (33,7%)
Hazafelé
„S mikor megyek hazafelé, nyílik az ég háromfelé,
S azért nyílik háromfelé, mer’ én megyek hazafelé.”
Ma Szelestétől egészen a Szajki-tavakig gyalogoltam. A nap végére 66 kilométer került a lábamba. A reggel azonban egyáltalán nem indult könnyen. Hajnalban, amikor elindultam, már esett az eső, és nagyjából délelőtt kilenc óráig végig esőben gyalogoltam. Az esőkabát tette a dolgát, de a cipőm teljesen átázott. A talpam felázott, és a cipő egész nap dörzsölte a felpuhult bőrt. Estére eléggé megsínylette ezt a mai napot mindkét lábfejem. De az út ilyenkor sem áll meg. Ahogy eddig, úgy ma is mentem tovább.
Ma egész nap egyetlen gondolat járt a fejemben: hazafelé megyek.
Amióta elindultam otthonról, és becsuktam magam mögött az ajtót, valójában ez az egész út hazafelé tart. Minden lépésem ugyanabba az irányba visz. Nemcsak kilométerekben közelebb az otthonomhoz, hanem talán ahhoz az emberhez is, aki lenni szeretnék.
Miközben ezt írom, könnyek vannak a szememben.
Talán azért, mert a haza számomra soha nem volt egyszerű fogalom.
Jugoszláviában születtem. Ott telt a gyermekkorom, ott tanultam meg járni, beszélni, álmodni. Aztán egyetemre Magyarországra jöttem. Később itt telepedtem le. Papíron ez lett a hazám. Az otthonom. Az a hely, ahová mindig visszatérek.
És mégis… valahol mindig úgy éreztem, hogy két világ között állok.
Amikor visszamegyek a szülőföldemre, már nem vagyok egészen otthon. Az idő továbbment, az emberek élete más irányt vett, és én is megváltoztam. De amikor itt vagyok Magyarországon, néha még mindig érzem magamban azt a fiút, aki valaha a határ túloldalán nőtt fel.
Furcsa érzés ez.
Egy kicsit mindkét helyhez tartozom.
És teljesen egyikhez sem.
Jugoszláviában mindig magyar voltam. Magyarországon pedig mindig határon túli magyar. Valahogy mindig volt egy jelző előttem, ami miatt egy kicsit kívülállónak éreztem magam. Nem rosszindulatból (na jó, sokszor abból is), inkább csak azért, mert az emberek sokszor azt látják meg először, amiben különbözünk, és csak később azt, ami összeköt bennünket.
De tudjátok mit? Én soha nem féltem különbözni.
A mai napig sem félek. Ha valamiben másképp gondolkodom, mint a többség, akkor vállalom. Ha úgy érzem, hogy egy másik út a helyes, akkor arra indulok el, még akkor is, ha azon kevesebben járnak. Nem azért, mert különbözni akarok, hanem mert csak így tudok önazonos maradni.
Talán ezért is szeretem ennyire a hosszú utakat. Mert azok megtanítják az embert arra, hogy nem kell mindig a tömeget követni. Néha éppen az a legfontosabb lépés, amelyet egyedül teszünk meg. És ha hűek maradunk önmagunkhoz, akkor egyszer csak rájövünk, hogy nem a kívülállóság határoz meg bennünket, hanem az, hogy mennyi szeretetet, őszinteséget és bátorságot viszünk magunkkal az úton.
Sokáig fájt ez az érzés. Úgy éltem meg, mintha valahonnan mindig hiányoznék. Mintha örökké egy kicsit idegen lennék.
De a Kékkör lassan valami egészen mást tanít nekem.
Azt, hogy a haza talán nem csupán egy ország. Nem egy útlevél. Nem egy közigazgatási határ.
A haza azokból az emberekből épül fel, akik szeretettel várnak. Az ölelésekből. Az emlékekből. A nyelvből, amelyen álmodunk. Az utakból, amelyek újra és újra hazavezetnek.
És talán abból a békéből is, amelyet egyszer csak magunkban találunk meg.
Most már tudom, hogy nemcsak Szeged felé gyalogolok.
Hanem önmagam felé is.
Minden nap, minden lépés egy kicsit közelebb visz ahhoz a helyhez, ahol végre nem kell eldöntenem, hová tartozom. Mert talán az ember igazi hazája nem kívül van, hanem belül. Ott, ahol már nem kell bizonyítani semmit. Ott, ahol egyszerűen csak megérkezik.
Ha van valami, amit ez a több ezer kilométer megtanít nekem, akkor talán éppen ez: lehet, hogy nem mindig választhatjuk meg, hol születünk, és azt sem, hogy az élet milyen irányba sodor bennünket. De azt igen, hogy a szívünkben hogyan építjük fel az otthont.
Én most hazafelé megyek.
És úgy érzem, mire hazaérek, nemcsak a Kékkör ér majd véget.
Hanem egy nagyon hosszú belső utazás is.
Olvassátok és hallgassátok meg a lenti dalt amelyet egész nap dúdoltam / énekeltem:
„Felsütött a napsugára minden ember ablakjára,
Jaj Istenem mi az oka, az enyémre nem süt soha?
Jaj Istenem mi az oka, az enyémre nem süt soha?
Idegen földön a hazám, minden asszony édesanyám.
Ó idegen földön a hazám, minden asszony édesanyám.
Idegen földön a hazám, minden ember édesapám.
Idegenek, idegenek, ne egyetek meg engemet,
Ó idegenek, idegenek, hagyjátok, hogy én es éljek!
Ó idegenek, idegenek, ne egyetek meg engemet!
Mer’ én oda való vagyok, ahol az a csillag ragyog,
Mer’ én oda való vagyok, ahol fényes csillag ragyog,
Mer’ én oda való vagyok, ahol az a csillag ragyog.
S mikor megyek hazafelé, nyílik az ég háromfelé,
S azért nyílik háromfelé, mer’ én megyek hazafelé.
S ragyognak rám a csillagok, mer’ tudják, hogy itthon vagyok.”
Csinszka: Felsütött a napsugára
Csinszka: Felsütött a napsugára
