🖲 Palin ➡️ Homokkomárom ➡️ Valkonya ➡️ Kistolmács ➡️ Bázakerettye ➡️ Lispeszentadorján ➡️ Lasztonya ➡️ Szentpéterfölde
📆2026.07.10.
🚶: 54 km
⛰⬆️: 1 300 m
⛰⬇️: 1 263 m
⏰: 13 h 10 min.
Sum:: 542 km (20,9%)
Ez nem kirándulás. Ez egy próbatétel.
Ma Palintól egészen Szentpéterföldéig gyalogoltam. A nap végére 54 kilométer került a lábaimba. Az út egyik legkeményebb része Homokkomárom és Kistolmács között várt rám, ahol átkeltem a Zalai-dombság Hét dombján, ahogy a helyiek nevezik. Hosszú, meredek emelkedők és a térdet alaposan próbára tevő lejtők követték egymást. Mire azt hittem, hogy túl vagyok a nehezén, Kistolmácstól Szentpéterföldéig még újra és újra kisebb – vagy inkább csak idézőjelben kisebb – dombokat kellett megmásznom. A zalai dombvidék ma ismét emlékeztetett rá, hogy itt egyetlen kilométert sem adnak ingyen.
Vannak, akik megkérdezik tőlem, hogy élvezem-e ezt az utat.
A válaszom erre nem egyszerű.
Mert amit most csinálok, az nem az a fajta túrázás, amit a legtöbben elképzelnek. Nem hétvégi kirándulás. Nem egy kellemes séta az erdőben. Nem arról szól, hogy megállok minden szép kilátónál, órákig hallgatom a madarakat vagy kényelmes tempóban végigsétálok egy ösvényen.
Ez a Kékkör teljesítés számomra egy fizikai, mentális és szellemi kihívás. Egy kísérlet arra, hogy megtudjam, hol vannak valójában a saját határaim. Vagy talán még inkább arra, hogy bebizonyítsam magamnak: a legtöbb határ csak addig létezik, amíg el nem indulunk felé.
A célom nem titok. Szeretném megdönteni a Kékkör jelenlegi nem hivatalos teljesítési rekordját. Ehhez azonban nem elég jól gyalogolni. Nap mint nap újra kell építenem önmagamat. Elfogadni a fájdalmat. Együtt élni a fáradtsággal. Menni akkor is, amikor a test már inkább megállna.
Szerencsés vagyok, mert a szervezetem jól regenerálódik. Reggelente többnyire nem fájnak a lábaim. Egy rövid éjszaka is elég ahhoz, hogy újra útnak induljak. Ezért a nap első fele általában még könnyebb. Jó a kedvem, élvezem az erdőt, a csendet, a felkelő napot. Ilyenkor még úgy érzem, hogy az út is mosolyog rám.
Aztán eljön a délután.
A kilométerek összeadódnak. A hátizsák egyre nehezebbnek érződik. A hőség, az emelkedők, a fáradtság és az idővel folytatott verseny lassan minden lépés árát megemelik. A nap vége sokszor már nem szép. Hanem kemény. Olykor kifejezetten szenvedés.
És talán éppen ezért csinálom.
Mert nem azt keresem, milyen érzés akkor menni, amikor könnyű. Hanem azt szeretném megtapasztalni, hogy mire vagyok képes akkor, amikor már minden porcikám azt súgja: elég volt.
Hiszem, hogy az ember igazi arca nem a kényelmes pillanatokban mutatkozik meg. Hanem akkor, amikor már semmi sem könnyű, mégis megteszi a következő lépést.
Lehet, hogy kívülről ez csak egy hosszú gyaloglásnak látszik.
Én azonban tudom, hogy valójában minden nap egy csendes küzdelem önmagammal. Nem a természetet akarom legyőzni, és nem is a Kékkört. Egyetlen ellenfelem van: az az ember, aki tegnap voltam.
Mert a határaid nem ott vannak, ahol elfáradsz. Hanem ott, ahol úgy döntesz, hogy megállsz.
🐺
